Egy furcsa éjjelen álmot láttam.
Hajó voltam, kecses bárka.
Szeltem a habokat sose tétovázva,
Viharos szél vitorlám tépázta.
Három vitorlám volt, úgy emlékszem,
Mindhárom nemesebbnél nemesebb vászonból,
Szív, Lélek, Elme, így hívták őket,
E három dolog volt az árbocokon.
Kegyetlenül hajtott a szél,
Az áramlatok mind előre sodortak,
Egyszer észak, máskor dél volt a cél,
A hullámok is ide-oda dobtak.
Úsztam életem szürke tengerén,
Kikötőre oly ritkán találtam,
Ha szárazföldet észrevettem én,
A szelek mindig más irányba fújtak.
Nem rég találtam pont egy kis szigetet,
Szép volt, színes, tele minden jóval,
Meg is álltam, tartani egy kis szünetet,
S befoltozni elszakadt vitorláimat.
Kellemes kis sziget volt,
E szürke tengeren,
Ha már itt vagyok, gondoltam,
Hát letelepedem.
De túl szép volt, hogy igaz legyen,
Délibáb volt csupán,
Mire elértem volna partjait,
Elnyelte egy vad hullám.
Így úszom tovább, lankadatlan,
Vitorlám lovagol viharok szelén,
Úszok, úszok, majd elsüllyedek
Életem szürke tengerén.