Édesanyám!
Már huszonkét éve,
hogy utolsót dobbant
szerető szíved.
Az idő megállt bennem;
ma is ott áll…
agyam be nem fogadta
mikor meghallottam;
a Te halálhíred.
A mély gyásztól, és
a harang zúgásától;
valóságként kellett
mégis elfogadnom…
a számomra még
ma is hitetlen…
de egyre mélyebben
hatoló; fájó szívemben,
szomorú lelkemben.
Édesapám!
Amikor Édesanyánk
koporsóját, a reá szórt
földhalom; virágok és
koszorúk borították…
már megadtad magad.
Tested gyengesége
elárulta; már tudtam…
most Te következel.
Egy évet kaptál még…
a Teremtődtől, a sorstól;
és követted Édesanyánkat.
E tudat alatt is felkészületlen
volt a pillanat; s ért halálhíred.
Reményemben a csodára várva,
a hirtelen megsemmisülésed
mégis visszavonhatatlanul…
örökre bekövetkezett.
A föld felszíne
könnyebb lett… amikor
a hatalmas enyészet
zsákmányává váltatok…
amikor a föld mélyében
lett, utolsó hajlékotok…
amikor utódaitok lelkében,
a hátrahagyott gyász;
egyre mélyebb árkot hasított.