Cygnus ajkai megremegtek. Megszorította a takarót törzse mellett. Derek erre a mozdulatra ébredt. Szégyellte magát, hogy elaludt, de örült annak, hogy éppen Cygnus kezét fogta, mielőtt elnyomta az álom. Áldásos tulajdonsága, hogy ahogy elalszik, úgy is kel fel, nem egy forgolódós fajta.
- Cyg? - teszi fel a kérdező megszólítást olyan tétován, hogy maga is meglepődik ezen határozatlanságán. - Cyg, hallod amit mondok?
Cygnus hangja gyenge volt és fátyolos, kicsit olyan, mintha valahonnan nagyon messziről szólna. A szó, vagy szavak - Derek nem tudta volna megmondani, melyik a találó kifejezés - érthetetlenül kúsztak elő ajkai közül, s Dereknek nagyon kellett koncentrálnia rá, hogy megértse, mit mond a nő.
- Mit szeretnél mondani? Mondd még, nem értelek! Kérlek, beszélj kicsit hangosabban.
A szavak lassan váltak érthetőkké, s Derek ekkor jött rá, mindössze egy nevet ismétel Cygnus folyamatos egymásutánban. Nem tudta mire vélni.
- Avorio? Avorio la Ligne, Cyg? - kérdezett vissza. Megfogta Cygnus kezét, finoman végsimított a kézfejen, majd mutatóujját becsúsztatta a nő begörbített ujjai alá.
- Szorítsd meg a kezem, ha Avorio la Lignere gondolsz!
Nem remélte, hogy Cygnus reagál a szavaira. Meglepte, amikor szorításnak alig nevezhető érintést érzett ujján. Olybá tűnt számára, mintha csak egy pillangó reppent volna rá, de mégis tudta ebből, hogy Cygnus hallja, amit mond neki, kommunikál a külvilággal, ami azt jelentette számára, hogy esély van a nő gyógyulására, s ez földöntúli örömmel töltötte el. Nem értette, hogy Cygnus miért emlegeti Sorgon unkaöccsét, de biztos volt abban, hogy mindennek köze van a támadáshoz. Felpattant a székről, melyen ült az ágy mellett, s elengedte a nő kezét.
- Mennem kell! Nem maradsz egyedül, beküldök valakit, de mennem kell. El kell mondanom Ericknek, hogy mit mondtál nekem. Megtaláljuk, aki elbánt veled, esküszöm!
Ezzel a végszóval lépett el az ágy mellől, s pillanatokon belül Derek már kívül volt a szobán. Sietősen szaporázta lépteit, megállt Shaya szobájának ajtaja előtt. Két kopogás után nyílt az ajtó, de Derek legnagyobb meglepetésére nem Shaya, hanem Alaon állt a küszöbön.
- Cryess, Derek! - köszönt rá a fiú olyan természetességgel, mintha csak az ő szobájába kopogtattak volna be.
Dereknek semmi kedve nem volt bájologni. Tudta, hogy nem üdvös egyedül hagyni Cygnust, hisz akármi történhet vele, de abban is biztos volt, hogy nem nyelheti le az információt, melynek birtokába jutott. Sürgetőleg tette fel a kérdést, melyre legjobban érdekelte a válasz.
- Cryess! Shaya hol van?
Alaon kilépett a helységből, s becsukta annak ajtaját maga mögött. - Alszik. - válaszolta, s ettől Derek cseppet sem lett boldog. Mondott volna rá valamit, de Alaon megelőzte egy kérdéssel.
- Miért keresed?
- Mert az anyja egyedül van a szobában, jó lenne, ha valaki vigyázna rá, de nekem sürgős beszélnivalóm van Erickkel.
- Nem lenne képes látni őt. Majd én megyek, ne aggódj, ott maradok, amíg valaki fel nem vált. De Shayát hagyd ki ebből, ismered jól, nem elég erős ehhez.
Derek szívesen Alaon képbe vágta volna, hogy “ nem vagy az apja!", de nem akart az ifjonccal konfliktusba keveredni. Épp elég volt a feszültség így is a rendházban. Alaonnal szemben való oktalan ellenszenvét leküzdötte most is, mint általában. Megadón bólintott, majd sürgető pillantást vetett a fiúra, ezzel akarván arra célozni, hogy induljon mihamarabb, mert az ő lelkén fog száradni, ha Cygnusnak addig esik valami baja, amíg nincs mellette senki. Alaon elindult a Vieormore házaspár szobája felé, Derek pedig az Okton irányába fordította lépteit.
Erick tétován megérintette a ló homlokát. Hatalmas tenyerét rásimította az állat fejére, s lassan simított végig Titanillán a homlokától egészen az orráig. Cygnus lova még mindig nyugtalan volt, de már mintha belefáradt volna abba, hogy folyamatosan maga elé idézze a történteket. Beletörődötten pislogott nagy, barna szemeivel Erickre, s a férfi esküdni mert volna rá, hogy a ló érzi kétségbeesését.
- Nem a te hibád! - buktak ki belőle a szavak, melyekkel az állatot akarta megnyugtatni. Szokatlan volt számára ezen viselkedése, de amióta feleségét sebesülten hazahozták, valahogy semmit nem tett úgy, ahogy azt magától megszokta.
- Ah, komolyan! Egy lóval beszélgetek! - morrant fel, s ezzel egy időben ellépett az állattól. Kifelé indulva az istállóból Derekkel találta szemben magát.
- Cryess! - köszönt rá a férfire. Már levegőt vett az újabb megszólaláshoz, mellyel azt firtatta volna, hogy ki van Cygnusszal, hogyha Derek itt áll előtte, amikor rendtársa elejét vette mindennek.
- Alaon vigyáz rá! Sürgősen beszélnem kell veled valamiről! A támadással kapcsolatban… - tette hozzá Derek a nyomatékosítás kedvéért. Nem akarta, hogy Erick lerázza, mondván: Cygnus mellett a helye. Természetes lett volna, de ez a szituáció akkor sem engedte meg a késlekedést.
- Menjünk fel az Oktonba, Sorgon biztosan ott tartózkodik. - vetette fel Erick. Rendmesterként tudta, hogy a fontos kérdéseket a tanács előtt kell megvitatni, de ha erre nincs lehetőség, akkor Sorgonnak mindenképp jelen kellett lenni a ágyalásokkor. Már indult volna, invitálva magával Dereket is, amikor a férfi megállította.
- Jobb lenne ezt négyszemközt, valahol, ahol nem hallja más. Itt csak a lovak vannak, jobb szeretném itt elmondani. Kínos az ügy, s érinti a Rendmesterhelyettes családját is. A távolabbi családját… - tette hozzá még, hogy egyértelműsítse, a la Lignék feketébb lelkű tagjairól beszél.
Erick beleegyezőn bólintott. Hátrébb lépett, majd letelepedett egy szalmabálára, amely az istálló végében volt elhelyezve. Cygnus lovának állása elég hátul volt ahhoz, hogy ne sokat kelljen távolodni ahhoz, hogy ülőhelyet találjon magának. Helyet mutatott Dereknek is.
- Hallgatlak! - szólt, majd némaságba burkolódzva várta végig rendtársa minden szavát.
- Cygnus beszélt álmában. Egy nevet emlegetett, Avoriot. Avorio la Lignét. Nem tudom alátámasztani a dolog igazságtartalmát tényekkel, mert én nem láttam a támadók arcát, de véleményem szerint Cygnus igen. Más okot nem találok arra, hogy miért emlegetné lázálmában Sorgon unokaöccsét. Ködbe vész annak a napnak a pontos története, de abban biztos vagyok, hogy Cygnusnak sikerült lerántani az egyik támadó fejéről a maszkot. Mire odanéztem, az illető már eltűnt, s én jobbnak láttam azzal foglalkozni, hogy Cygnust mentsem, így nem iramodtam utána. De neki látnia kellett! Tudnunk kell az igazat, Erick!
- Teljesen igazad van, tudnunk kell. De nem gyanúsíthatunk meg valakit, hogy ő támadta meg a feleségemet, hacsak nem tudjuk bizonyítani mindezt.
- Egyszerű lenne kideríteni. Sorgon minden magyarázat nélkül magához hivathatná Avoriot, s hogyha itt lesz, Nieryának megvannak a maga módszerei a vallatásra.
Erick megborzongott. Nem volt oda a mágiáért, de eleddig nem zavarta Nierya la Ligne tudása. Viszont mióta látta, mi történt Cygnussal a nő közreműködése nyomán, s Anouktól meghallgatta a tájékoztatást Nierya erejét illetően, egy cseppet sem volt kíváncsi azokra a módszerekre. Viszont be kellett látnia, hogy Dereknek igaza van.
- Egy kérdés van csak. Kit küldjünk el Messzetúlba? Mert mindenképp futár kell, egy postagalambbal nem sokat érünk.
Mintha csak Erick kérdésére született volna meg a válasz, valami zörrent a két férfi háta mögött. Paz ki akarta nyújtóztatni guggolásban elzsibbadt lábait, de óvatlan volt, s belerúgott az egyik fém vödörbe, ami hangos csörömpöléssel dőlt el.
- Ki van ott? - kérdezte Erick szigorú hangon. Paz próbált csendesen meghúzódni, s úgy tenni, mintha nem történt volna semmi, de a Rendmester sürgető és egyre dühösebb kérdése hallatán megadta magát. Úgyis el voltak gémberedve lábai.
Felegyenesedett a bála mögül. Feleslegesnek tartotta, hogy bemutatkozzon. Büszkén felvetett fejjel állt, ibolyaszín tekintetét csak ritkán vetette a férfiakra.
Derek szája szegletében ragadozókra jellemző mosoly jelent meg. Erickhez fordult, majd közelebb sétált Pazhoz - kínosan ügyelve rá, hogy ne bicegjen - és a lány vállára tette kezét, még azelőtt, hogy Paz ellenkezhetett volna.
- Azt hiszem, hogy meg is van az önként jelentkezőnk!
Paz szeme szikrát szórt.
- Még mit nem! Nem megyek sehová!
Tehetett volna úgy, mintha nem lenne tájékozott annak tekintetében, hogy miről beszélgettek a férfiak, de feleslegesnek ítélte. Egyszerűbb volt kitörnie belőle a szemtelenségnek, mint az ostoba és átlátszó hazugságnak.
- Nem kérdés volt, Paz Miria n’ Ea! - állt fel Erick is időközben. Nem törődött azzal, hogy a lány heves szemforgatásba kezdett teljes nevének említésekor. Tekintélyparancsolón magasodott Paz fölé, ellentmondást nem tűrő pillantást vetett rá.
- Mint felettesed mondom, hogy még ma elindulsz Messzetúlba a La Ligne Hadiakadémiára, s elhozod magaddal Avorio la Lignét ide, Hamudűnére. Három napod van, semmi több! Egy napi útra van innen a város, eltölthetsz egy pihenőnapot ott, de Ileiel első havának huszonharmadik napján jelezned kell megérkezéseteket nálam, az Oktonban.
Paz a szemeit forgatta szüntelenül. Egy cseppet sem volt ínyére, hogy Erick Veirmore parancsolgat neki, de anyjával ellentétben benne volt annyi tisztesség, hogy nem ellenkezett a rend vezetőjével. Kelletlenül megvonta vállát, nála ez volt a beleegyezés.
- Azért a holmimat még összeszedhetem? - kérdezte pimaszul, kicsit affektálva. Erick nem vette fel a kesztyűt. Higgadtan, de még mindig igen határozottan válaszolt.
- Szedd! De ne pakold meg nagyon a lovad, mert nem érsz rá a lassúságra. Márpedig egy állat annál lassabb, minél nagyobb súlyt kell cipelnie.
Paz számára ez olaj volt a tűzre. Érzékenyen érintették a lovakkal kapcsolatos dolgok. Szemtelenül emelt hangon vágott vissza Ericknek.
- Ne oktasson ki! Többet tudok a lovakról, mint ez az egész rend együttvéve!
Erick helyett Derek torkollta le a lányt. Megengedhette magának, hiszen nem volt Paz közvetlen felettese, így nem érhette az a vád, hogy a hatalom beszél belőle. - Tudd, hogy kivel beszélsz! Ha így folytatod, olyanná válasz, mint az anyád.
Nem állt szándékéban megsérteni Pazt, de tudta, hogy ezen kívül mással nem tudják lecsillapítani a benne tomboló pimasz szemtelenséget. Anoukot gyűlölte annyira gyermeke, hogy csillapító érv legyen számára az, ha viselkedését hozzá hasonlítják.
- Igyekszem. - morrant oda a két férfinek, majd lelökte válláról Derek karját, s kiviharzott az istállóból. Elátkozta az egész rendet, úgy ahogy volt, de mindeközben keze is járt, tőrét, s némi ennivalót szedett zsákjába, utazóruházatot öltött magára és alig egy fertályórán belül ismét lent volt az istállóban a lovak között.
Salome nem bírta tovább. Kirántotta feje alól a párnát és lecsapott vele. Avorio horkantva riadt fel, visszadobta a párnát tulajdonosának, felkönyökölt fektében. Szabad kezével végigzongorázott a lány hajfonatain.
- Mitől vagy ilyen morcos, virágszálam? - dörmögte, közelebb vonta magához hálótársát, egyik karjával körbefonta Salome derekát. A lány puffogva húzódott arrébb, másik oldalára fordult és igyekezett újra álomba merülni. Avorio hoppon maradt, mint általában. Kedvese jó szerető volt, de a legnagyobb jóindulattal sem lehetett kölcsönös szeretetnek titulálni viszonyukat. Salome ellenszenves volt és teljesen megközelíthetetlen, csak akkor tett valamit, ha abból neki is haszna származott. Éppen ezért soha nem jött ki jól a férfiakkal, ám Avorio kapóra jött neki. Egy hullámhosszon voltak az ágyban, megvolt közöttük a testi vonzalom, s szerencsére lelkire egyikőjük sem vágyott. Jól elvoltak úgy, ahogy.
A férfi tovább próbálkozott volna Saloménél, de a kopogás elvonta figyelmét. A dörömbölő nem várt bebocsátásra, azonnal berontott az ajtón, miután elvette kezét a kopogtatóról. Alig lehetett több tizenöt évesnél, új tag volt az akadémián. Remegő lábakkal állt meg a küszöbön, amikor észrevette, hogy mibe zavart bele. Olyan képet vágott, mint aki darázsfészekbe nyúlt, de összeszedve minden bátorságát és határozottságát, megszólalt végre, mert hát nem bámészkodni küldték épp abba a szobába.
- Elnézést… - hebegte, mire Salome felült az ágyon, s reá szegezte tekintetét. Avorio még arra is lusta volt, hogy megmoccanjon. A fiú folytatta mondandóját, mert minél hamarabb szabadulni akart a kínos helyzetből, mely csak fokozódott, amikor az elhangzó mondat hallatán Salome kipattant az ágyból. Mezítelen testének látványa bennakasztotta a kölyökben a szót. Nem mert hosszan bámulni a nőre, inkább elfordította a fejét és a szekrény vizslatásába kezdett. Avorio felröhögött.
- Öltözz fel, virágszálam, különben soha nem tudjuk meg, hogy miért küldte ide ezt a szerencsétlent Lionid.
Salome kelletlenül és türelmetlenül rántotta le az ágyról a takarót, melyet maga köré tekert. A helyzet semmivel sem lett jobb, elvégre most a férfi lett lecsupaszítva. Salome odavágta hozzá a párnát, s egy szúrós pillantással jelezte, hogy takarja el magát, különben bajok lesznek. Avorio lustán pakolta ölére a kapott ágynemut és ő is - a nővel egyetemben - várta a folytatást.
- Nos, Lionid mester azt üzeni, hogy azonnal meg kell jelennie a Tanács előtt. A Creyliniták egy követe felénk tart!
Az újonc ezzel távozott a szobából, amilyen gyorsan csak tudott, ugyanis nem akarta megvárni, hogy a nő kitöltse rajta majd dühét.
Salome idegesen markolt egyet a takarón és elindult a szekrény felé. Közben folyamatosan káromkodott.
- A franc essen abba az átkozott rendbe! Mindig van valami nyűgünk velük! Mondtam én, hogy nekem kell majd kimosnom téged az akaratgyengeséged miatti fekáliából! Te vagy a legostobább la Ligne, aki valaha megfordult az ágyamban!
Avorio gúnyosan felröhögött.
- Pedig elég sokan voltak, nem igaz?
Salome elengedte füle mellett a megjegyzést. Kitárta a szekrény ajtaját, leemelt a polcról egy falatnyi alsóneműt, magára rángatta kedvenc, combközépig fűzött bőrszoknyáját és közben be nem állt a szája. Folyamatosan Avoriot szidta, de a férfi nem reagált.
Összekötötte mellei között a fűzős bőrmellényt, felhúzta lábára térdig éro, fémsarkú csizmáját és hatalmas dérrel-dúrral távozott a szobából, magára hagyva a férfit egy utolsó parancs társaságában.
- Ne találjalak itt, mikor visszajövök!
Fogcsikorgató hideg volt odakint, a hó nagy pelyhekben hullott alá, s temette be egy éjszaka alatt egy méternyi fehérséggel az utakat. A közlekedés megbénult, a lovas kocsik, s szekerek nem tudtak útjukra indulni az ítéletidő miatt. A Hőspincér szobái és istállója is dugig tömve volt, hisz a kereskedők, akik Hamudűnén keresztül akartak volna eljutni Kígyóligetig, azok mind ott ragadtak a fogadóban.
Paz megállt a rend felügyelete alatt álló fogadó előtt. Leszállt lováról, kikötötte az állatot zajtó előtt egy karóhoz, s belépett a Hőspincér ajtaján. Nem szándékozott sokat időzni a határvidéken álló fogadóban, épp csak megkereste, akit akart, s bérelt tőle egy gyorsabb lovat. Legalábbis ez volt a terve. De amint belépett, már tudta, hogy valami nincsen rendben. Szokatlanul csendes volt a tömeg, pedig mindig mulatozás hangjaitól volt hangos a Hőspincér, akárhányszor erre járt.
Odasétált a söntéshez, féloldalas mosollyal köszöntötte a pult mögött szolgáló - valaha a Creyliniták Rendházában lakó - nagydarab, majd’ két méteres, s csaknem két mázsán felüli testsúlyú csapost.
- Belial, hello!
- Hö, kislyány! - köszönt vissza a férfi a tőle megszokott, útszéli intelligenciával, de mégis kedvesen. - Mi szél fútt ide éppen hozzánk, nu?
- Messzetúlba kell mennem. - válaszolta Paz szűkszavúan. Nem fordult hátra, de érezte, hogy valaki figyeli.
- Belial, mondd, ki áll a hátam mögött, aki engem néz?
A nagydarab férfi hümmögött egy sort, majd nemes egyszerűséggel közölte.
- Valami kiccsaj, e, szöszke haja van, e, nejije meg nagy kék szemeji.
Paz kétkedőn felvonta a szemöldökét.
- Biztos, hogy nincs valami felnőtt… - határozottan megnyomta a szót, hogy ezzel tudatosítsa a mogyoróagyú nagydarabbal, hogy nem egy gyerek tekintete csiklandozza hátát. -… is ott?
Belial dühösen csapott a pultra. - Biztos hát! Nem vagyok vak, e, nu!
- Jól van na, nem kell úgy idegeskedni. Rosszat tesz az egészségnek! - ~Még a végén felrobban az a hájas szíved. ~ - Szóval csak egy gyerek. Akkor semmi gond.
Paz vállat vont.
- Aha, kösz. Vágj hozzám egy kupa Vöröskígyót, s írd anyám számlájára az ár dupláját.
Belial nem kérdezősködött, örült a plusz bevételi lehetőségnek, így odaírta Anouk Syndr számlájára a minőségi bor árának dupláját. Elég ideje járt már Paz hozzájuk ahhoz, hogy Anouk számlája végeláthatatlan hosszúságú legyen hó végére.
Kitöltötte a bort a lánynak, letette a pultra, majd egy erőteljes mozdulattal ellökte a kupát Pazig. A lány egy gyors, de annál pontosabb mozdulattal állította meg az eszcájgdarabot, ügyelve arra, hogy egy csepp nedű se vesszen kárba a pultrafröccsenéskor.
- Egészségedre, Belial! - megemelte kupáját a férfi felé, majd miközben belekortyolt a borba, megfordult tengelye körül. Tekintete összekapcsolódott a szőke, loknis hajú kislányéval. Úgy érezte, hogy meg kell szólítania a gyermeket. Messzetúl, s Avorio la Ligne még várhat.
Maiara bűbájosan mosolygott a felé közeledő, vörösesfekete hajú lányra. Minden gyermeki naivitását latba vetette, igyekezett úgy nézni, mint akinek nem száz, csupán tíz év tapasztalata csillog mézszín tekintetében.
- Szia néni! - köszönt rá Pazra. Hangja csilingelő volt és kedves, ettől újdonsült asztaltársának felállt a szőr a hátán.
Paz soha nem volt ilyen kenyérre kenhető gyerek. Ahogy kérdezés nélkül odaült a kislány asztalához, úgy érezte, hogy menten beázik a Hőspincér plafonja a gyermekből áradó, negédesen csöpögős kedvességtől. De mégis, nem bírta megállni, hogy el ne mosolyodja magát.
- Maradjunk annyiban, hogy Paz. - letette kupáját az asztalra, kérdőn nézett a kislányra. - Hát téged hogy hívnak, s legfőképpen miért figyeltél engem?
- Maiara vagyok. - csicseregte a kicsi - Azért néztelek, mert olyan nagyon szép vagy! Én is ilyen szép szeretnék lenni, ha megnövök.
Ezek a mondatok minden más esetben átlátszóak lettek volna, a Paz azonnal érezte volna bennük a hátsó szándékot, s a hazugságot, de akkor mintha kikapcsoltak volna agyában az érzékelők. Tovább mosolygott Maiarára.
- Nos, nem hiszem, hogy ilyen leszel, mint én, lévén szőke vagy, az én hajam pedig egészen sötét színű. Ettől függetlenül biztosan nem leszel csúnya! - belekortyolt a borba - Szüleid merre vannak? Ugye nem akarod elhitetni velem, hogy egyedül jöttél el egy kocsmába ilyen időben?
Maiara határozottan megrázta fejét. Búzaszőke tincsei arcába reppentek, ezzel eltakarva Paz elől az egyre sötétedő zöld tekintetet.
- Dehogy is! A szüleim fent vannak az emeleten, de nem tudom, hogy melyik szobában. Az a ronda nagy bácsi nem mondta meg nekem, más meg nem segít! - Maiara panaszos, már-már síró hangnemre váltott. - Segítesz nekem, Paz néni?
Paz kezében megállt a kupa. Legszívesebben elutasította volna a jótét lélek szerepét, de egyszerűen nem jött ki torkán ellenkezés. Felhajtotta a kupa tartalmát. - Csak Paz! - jegyezte meg lemondó sóhajjal kísérten, majd újra mosolyogva nyújtotta kezét a kislány felé.
- Gyere, segítek, de nincs sok időm!
- Gyorsan megtaláljuk őket, ne félj, néni!
Maiara megfogta a felé nyújtott kezet, enyhén rászorított, s ekkor Paz már tudta, hogy nagy bajt csinált. Bőre izzott a kislány ujjai alatt, segítséget kért volna, de hangja elnémult teljesen. Ibolyaszín tekintetében félelemmel vegyes mérhetetlen düh csillogott, de a törzsközönség ebből mit sem észlelt mást, mint azt, hogy egy szőke kislány kézen fogva vezeti az emeletre a messzetúli inkvizítor egyetlen leányát.
Eközben a rendház falai között, a Veirmore házaspár szobájában Cygnus kinyitotta szemét. Alaon la Ligne mosolya volt az első, mit ébredése után meglátott, még mielőtt testébe hasított volna a lázálomban nem észlelt, eszeveszett fájdalom.
|
Online látogatók:
Látogató: 71
Regisztrált: 3
Kereső robot: 18 
Összes: 92
Jelenlévők:
