Navigáció


RSS: összes ·




Jegyzet: Lonely Nights

, 275 olvasás, leguan , 4 hozzászólás

Abszurd

Valahol egy kis, homályos szobában…

- Ébren vagy Liz? Hallod? Ébren vagy?
- Minden szavad kristálytisztán hallom, ne ordíts már, megfájdul a fejem.
- Nézz rám Liz, kérlek, nézz rám, félek, nagyon félek…
- Jajj, ne kezdjük előlről Max, hagyjuk a hülye lelki dolgaid, aludnod kéne.
- Nem tehetem, tudod, hogy nem tehetem. Amint lecsukom a szemem…
- Megnyílik az átjáró és te kisétálsz egy másik dimenzióba… nem unod még Max?
Mert én baromira. Hónapok óta ezzel a szarral nyaggatsz. Kezdesz az agyamra
menni.
- Nem értettél meg semmit sem, úgyhiszem.
- A franc essen beléd! Hányszor mondjam, hogy nincs másik valóság, csak ez!
Hallod?! Ez, itt! A hús, a vér, a formák és a tapintható sziluettek valósága.
Nincsen semmilyen álom perc…
- Álomidő. A neve álomidő - javította ki Max a nőt - álomidő a neve.
- Szarok rá, hagyjál aludni!

Liz befordult a fal felé és fejére húzta a párnát, majd végre mély álomba zuhant.
Egy gazzal benőtt, elhagyatott gyártelepen lépdelt, s minden tárgy valami furcsa,
szürkés árnyalatot öltött magára. Nem hallotta lépteinek koppanását, pedig a
jól megszokott magas sarkú bőrcsizmája volt rajta, amit még Max-től kapott az
első évfordulójuk alkalmából. De nem csak ez a hang hiányzott.
Mintha az Idő valami tapintható, sőt, látható anyaggá vált volna. Körbe fogta a teret
és dolgozott. Lassan, megfontoltan. Liz szájában kellemetlen íz terjengett.
Mintha egy szelet romlott hús lenne a nyelvére helyezve.
Megköszörülte a torkát és köpött egy nagyot. A nyál csillogó folyékonysága mögött
millió, észrevehetetlen élet nyüzsgött, s éppen birtokba vette a szilárd anyag
valóságát.

Nap nem ragyogott az égen, mégis világos volt, vagyis inkább szürkület.
Liz magabiztos léptekkel közlekedett e furcsa, materializált képzet-szövevényben.
A hangok, a szagok teljes mértékben hiányoztak.
Mikor Liz egy elhagyatott épülethez ért, szorongást érzett a lelke mélyén, de a vágy,
hogy megtekintse a tömb belsejét, leküzdhetetlennek bizonyult. És végzetesnek.
Amint átlépte a bejáratot, minden atom látható mozgásba kezdett, a tér
folyékony halmazállapotúvá vált, s magába szívta Liz-t.
A forrongó közeg feloldotta a hámrétegeket, megperzselte a húst és átalakította
a nő teljes lényegét. Egy amorf, megnevezhetetlen folyadék hömpölygött
az álomidő szakadéka fölött, s egyre csak közeledett egy morajló, örvénylő,
éjfekete deltoid felé.

Az utolsó mondat, mely elhagyta Liz száját, talán így hangozhatott:"Bocsáss meg!"

S a kis homályos szobában Max rémálma, véres valósággá változott.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Abszurd
· Kategória: Jegyzet
· Írta: leguan
· Jóváhagyta: Pieris

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 193
Regisztrált: 0
Kereső robot: 29
Összes: 222

Page generated in 0.1872 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz