körülírnak a szelek
jégszavú pocsolyák
már csak hártya
már csak ődöngő
magány
szürkéről lilára
vált hegyek
rettegek anyám
hogy förgeteg
lakik vékonybőrű tenyerem
finom vonalai alatt
rettegek
istenem
fogvacogva vonom
nyakam köré ujjait
a nyárnak
csak csend ne legyen
csak néma
vércsapok ne
úgy volt
hogy szeretni fognak
de hiába daráltam
véresre ajkaim között
gyermek-álmok lánghangú
imáit
éjszaka virágszörnyek
nappal halálvirágok
megölelnek a kövek
övék vagyok
betűkoszorúkat fon fejemre
a múzsa
minő babér ez
ki mondja meg
végre
vagy tán fel lesz írva
egyszer az égre
születésem való ideje?
Annyira szeretnék
üvegből lenni
átlássanak
és összetörhessek
nem ilyen bazalt-anyag
forraltvas-hangú szobor
megint
már megint a semmit
írom körül
és a tél
a hegyek körülírnak engem
ledér vállvonással
festenek le az asszonyok
az anyák csengettyűs mosollyal
a fiúk fehérfogú nevetéssel
dédelgess el kérlek
óidő
vigyél patakok alá fürdeni
vedd ki kezemből a tollat
hadd hallgassak végre