Undorító, nyálkás golyó a szem,
amikor már nincs a szemüregben,
amikor a tépett idegrostok
nem kötnek retinát, agyközpontot.
Élettelen, üres mélység a szem,
ha a lélek nem marad a testben.
Ha a tekintet a semmibe réved,
fénye homályban s elborzaszt téged.
Fájdalma feszít a végtelenbe,
keresztre szögez a vak ember szeme,
és nem játszik mosoly, sem gondolat,
pedig legbelül mindene megmaradt.
Néha megcsillan morzsányi értelem
szesz rabjának hályogos szemében,
azután újra fejébe száll a vér,
elmotyogja baját, míg italt remél.
Ám ha nem vagy részeg, halott vagy vak,
kitárul a kapu: mindent megmutathat,
ha akarod is…, de akkor is, ha nem,
ha hazudik is, igazat mond a szem.
Miből tudom, hogy te vagy-e, ’ ki vagy?
Talán egy kacér villanásból… vagy
a fénytörésből, mikor rám emeled
aggódó, kétkedő, rajongó szemed.