Bús komorság lett úrrá rajtam
sötét fátyol borul arcomra,
csalódottság halk szava suttogtatik fülembe
mély érzéseim egyre-egyre eltűnnek
Már nem érzek kínzó gyötrelmet
Meghalt az érzés értelme!
Meghalt mert kiölted belőlem!
Csak üresség maradt
mely lelkemet táplálva elnyomni készteti
mindazt… amit még annak lehet nevezni.
De a fátyol egyre csak nő és nő
Hosszan tartó éji időn
Ne nőjj hát tovább,
parancsolom néked,
de ekkor vettem észre: Szívemet már ronggyá tépted
Hittem az életben, az örökké tartó szerelemben
Elhittem minden szavad,
és lám ekkor vettem észre: Sötét fátylam előttem kel életre