Szédült Ikarusként szárnyalok magasba,
napot nem félve, hátha látom, merre jár
kinek léptét félteném, követném, de csak
olvadt szárnyakkal bukok alá a mélybe
szeretetet koldulok, sóvárgó kezekkel,
de alamizsna nem kell, s csaló, telhetetlen
szélhámosként nem mindegy kié a bankó,
mit mohó, éhező lelkemnek vetettek
vagyok megértő hitves, tüzes, vad szerető
büszkeségtől duzzadó, féltéstől sorvadó,
se jó, se rossz, csak egyszerűen anya, ki majd
lesz gyászoló özvegy, vagy korábban távozó
kapaszkodom csalóka szavakba, - talán, lehet,
majd valamikor – mert a halálon kívül nincs
mi végleges, lázadok, feladok, befejezek, s
újra kezdek, vádolok mindent, s magam is
lehetne ezer arcom, s ezer életem, s még
ezer elmúlásom sem félném, csak küzdenék,
futnék, ölelnék, fájnék, szeretnék, újra s újra
de élni, bármilyen nehéz, ezredszer is élnék