sors
hegyek büszkéje
engedj
magasadba
beteg szilárdságod
szét
kellene törjem
remegő kezekkel
arcod simogatva
egek és föld
között
rönkös
erdők mélyén
hol egykor nyár pihent
alatta
te meg én
már a fák is
halálszínben úsznak
nyoma sincs
az első
tavaszi fény
szülte
árva hóvirágnak
álmokkal
öntözött
sötétbe-nyúlt
ágak
mikor lesz már
/egyszer/
mikor
jön a reggel
meddig
tegyem léptem
meddig cipeljelek
sorsom te légy
ébren
régi barátaim
emlékben
merednek
kötött
bánatom már
oltár elé nem tér
szerelmem-fájdalmam
szívem mélyéig ér