Navigáció


RSS: összes ·




Vers: Október végi látomás

, 802 olvasás, czila , 8 hozzászólás

Mozaik

    Lehelet borzongat,
    október vonaglik végig
    testemen furán,
    magányos esték
    bolyhos zsebébe nyúl
    a zavartan mosolygó
    céda délután.

    Rostélyon sistergő évek –
    serceg a hajdan-hangulat,
    parázsra fröccsen az idő,
    s fellángol néhány
    régmúlt pillanat:

    Emlékektől részegen
    billeg a Nagyváradon
    az utolsó 51/A.
    Mintha fognák nagyon –
    sikoltva fordul át,
    felszisszen, megremeg –
    leesnek sáska csápjai –
    sötétbe fúl az égi nesz.

    Egy padra dobja magát –
    mint régen, megérkezett
    a néhai szerelem.
    Nem ölel, nem ad kezet,
    fesztelen feláll, kitér,
    hiába szólítom, csak méreget.
    Lengve a Körút felé halad,
    s alakja könnyedén
    a tömegre rátapad.

    Az illatát keresem,
    tiszta… tiszta vanília –
    az időtlen térbe száll.
    Ajkát idézem: sötétlila,
    s a szoknyája szövetén
    felcsúszó látomás
    könnyű tavaszt riszál…

    Még feltűnik hirtelen,
    távolból néz felém –
    alakja megtörött,
    s gomolygó vágyakkal
    a felhőkbe költözött.

    Az űr szele bontja szét
    csóványi láng haját,
    tétován integet,
    s kigyújtja csillagát.

Kinyomtatom


Vers elemzése


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Mozaik
· Kategória: Vers
· Írta: czila
· Jóváhagyta: Medve Dóra


A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 198
Regisztrált: 2
Kereső robot: 23
Összes: 223
Jelenlévők:
 · Pancelostatu
 · PiaNista


Page generated in 0.1994 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz