"Az erdő" c. novella (1983) folytatása
Még a nyolcvanas-kilencvenes években gyakran zongoráztam a Stockholm Airport közelében álló szálloda pianobárjában. Azóta is az SAS légitársaság üzemelteti. Az én időmben még nem volt annyira körbeépítve a Pilótaakadémia épületeivel, szállásaival. Az az irdatlan erdő, ami ezeket körülvette, természetvédelmi terület volt. Az én időmben a hatalmas szarvasok úgy sétáltak el az épület mellett-körött, mint kóborkutyák valahol vidéken. Még a busz is megállt ha éppen átcammogott az úttesten kis családjával ez az elefántméretű, bambaképű jávorszarvas.
A busz. Igen, ez a busz a reptér és a szálló, illetve a szálló közelében szélesen elterpeszkedő Hosszúidős Parkoló között járt minden tizenötödik percben és aki erre felszállt, annak nem kellett fizetnie. Azóta, hogy utoljára ebben a szállóban zongoráztam, már régen nyugdíjas vagyok, hiszen éppen arra készülök, hogy betöltsem a hetvenedik évemet. A minap mégis volt egy pár fellépésem fönt, egészen a legészakibb országrészben s lefelé jövet Stockholmban teljes hat órám maradt a göteborgi gépem indulásáig. Pillekönnyű csomagomat úgyis föladtam, hát semmi sem akadályozott, hogy életem legőrültebb ötletének engedve felszálljak az ingyen-buszra s meglátogassam a szállót. Persze nem is a szálló meglátogatásán volt a hangsúly, hanem az annak közelében fekvő keskeny erdősávon, amely nem szélesebb, mint huszonöt méter; nekem egyszer régen mégis hihetetlenül hosszú időbe tellett, amíg átjutottam rajta. Csaknem egy teljes napnak tűnt, amíg végül kijutottam majd átsétáltam egy akkora füves térségen is, mint Pesten az egész Hősök-tere, amely természetesen nem férne el egy huszonöt méter széles erdőcskében. Ez volt az egyik bökkenő. Erre a tisztásra tőlem jobbra és balra érkeztek és mindjárt el is tűntek a mogorva emberek ezrei, akik mind éppen utolsó lépésüket tették az örökkévalóságba. Meghaltak. Talán ezt nem is kellett volna most leírnom. Ki hiszi el? Magam is alig. Ha nem tudnám, hogy én láttam mindezt, hát hallgatnék róla. És ezen a tisztáson találkoztam akkor egy idős firfival. Különös egy teremtés volt.
Ezt a történetet leírtam és elolvasta egy lány, aki azt izlelgette, hogy milyen jó lenne, ha nem csak a fantáziámat szabadítottam volna őrá, az olvasóra, hanem ez az egész inkább igaz lenne. Akkor ő is eljönne Stockholmba és megkeresné azt a szörnyen öreg férfit, akivel én, állítólag, találkoztam. Nos, eltökélt szándékom volt, hogy amit majd most itt átélek, azt feltétlenül megírom neki.
A busz szokásos módon megállt a szálloda bejárata előtt. Többed magammal én is leszálltam. Beballagtam a portához, hátha találkozom pár ismerőssel azokból az időkből, de azután megértettem, hogy nem csupán az én életemben múlott el az a húsz-huszonkét év. Sem a portán, sem az étteremben nem leltem ismerősre. Pianobár meg már nem is volt. Még zongora sem. Valójában ekkor döntöttem el, hogy tényleg: újra átmegyek azon a keskeny erdősávon. A teljes átgondoltság illúziójával akartam erősíteni tudatomat és eltöltöttem egy percet a toalett férfiaknak kijelölt részlegében, hogy teljesen megkönnyebbülve kezdhessek ebbe a igazából nagyon meggondolatlan, ki tudja előre meddig eltartó kalandba. Mert hiszen mi lenne, ha megint úgy, nos, ha megint megtörténne ugyanaz?
Ezt a keskeny sávot traktornyi széles gyalogösvény választja le egy hatalmas és fekete-sötét erdő széléből. Az első nehéz feladat az volt, hogy meg ne gondoljam magam, amíg ahhoz a ponthoz nem jutok, ahol az ösvény eléri az erdőt. Onnan még ötven lépés, azután szinte berontottam a kis erdőbe. Tudtam, hogy keskeny, hát mi a fenétől félek mégis? Irány keresztbe, mert az a legrövidebb. Persze csetlettem-botlottam, majd a bokám törtem. Nem szabad eltévednem, elkanyarodnom. Pillanatok alatt teljes sötétség vett körül. Erre számítottam is. Tehát tartani az egyenest! Ezalkalommal már öt perc után kezdtem türelmetlen lenni. Attól tartottam, hogy megint egy végtelenség lesz ez a, nos, huszonöt méter. Nem kellett aggódnom. El sem hittem, hogy fényt látok: elértem a tisztást. Azt a tisztást! Most is érthetetlenül ragyogó világosság fogadott, mint akkor régen. Nem mertem hátam mögé nézni. Nem akartam látni a sok érkező és hirtelen semmivé váló halottat. Most is az órámra néztem. Na, persze! Hiszen ez még ugyanaz az óra! Most sem tudtam megállapítani, honnan ered ez a hatalmas világosság, na és ez a mesebelien zöld fű! És máris! Ott állt tőlem harminc lépésnyire a legöregebb ember, aki valaha is létezett. Az, akivel vagy húsz éve elég hosszasan elbeszélgettünk az ő életéről és az azóta eltelt évezredek végtelen soráról. Az, aki meg akart nyugtatni, hogy én is halott vagyok, mint ő, különben nem lehetnék itt. Pedig megint itt voltam. Most tehát ott állt és egyre gyorsabban kezdett szaladni felém. Arca haragos, teljesen feldúlt volt. Hozzám érve máris ütött. Hatalmas pofont indított el. A fejemet nem sikerült elkapnom. Dehát mi ez? Megint ütött. Felváltva. Mindkét kezével. Én ösztönösen védekeztem, de ütései mint valami lidérc, átsuhantak rajtam. Szelüket sem éreztem.
-Drága uram - kiáltottam - várjon! Ne haragudjon rám! Éppen abban a reményben jöttem ide, hogy újra találkozhatom magával. Hiszen annyi tudást adott nekem, annyi hihetetlen ismeretet, amit azt hiszem, még senki más nem kapott ebben a világban és ennyire első kézből.
Megint ütött. Csépeltek a karjai, de megütni nem tudott. Végül belátta, hogy feleslegesen próbálkozik.
-Nézze, én tudom, hogy nem szabad eltávolodnom magától, mert akkor megszűnik a kapcsolatunk.
-A fenét! - kiáltotta. - Csak akkor, ha te is meghaltál! De te élsz. Hogy a fenébe jöttél ide? Most megint! Hogyan? Amióta itt voltál és elmentél, itt már semmi sem a régi. Nyugtalan vagyok, mert nem értem, mi történt.
-Ezért haragszik rám? Hiszen én semmi rosszat nem tettem maga ellen.
-Nem bizony. De te ott eltűntél - mutatott a tisztás túlsó széle felé.
-Igen.
-Na, és akkor most hogyan létezik, hogy megint itt vagy? Azóta ott voltál a fák között?
-Jaj, dehogy. Húsz évig?
-Dehát akkor mit találtál ott a másik oldalon túl?
-Találtam azt, amire számítottam. Nem emlékszik? Attól féltem, hogy elkésem a munkából. Órákat töltöttem itt, pedig, mint kiderült, odakint alig telt az idő.
-Mi az az odakint?
-Hát nem hitte, amit akkor mondtam? Odakint van egy világ, folyik, működik egy élet, amelyről már maga is sokat megtudott az ideérkező halottakat kérdezgetve. Az a mai világ. A maga elmondása szerint ez itt egy sok száz évezreddel későbbi világ. Nekem elmesélte, hogy a maguk korát egész hegyrendszerek, forró, tüzes sziklák temették maguk alá. Maga akkor jött ide.
-Hát hogy is ne tudnám.
-Igen, de azután a kevés túlélőnek köszönhetően kialakult itt egy újabb, egy másik élet. A maguk után következőknek sikerült másik bolygóra költözni. Maga mondta. Azután, talán, az a világ következett, amelyik ott van kint. A Most! Ott a fákon túl.
-Te minden szavamat kiforgattad. Halálgyárosnak hívtál, mert én találtam ki azt a kis golyót, amellyel mindent le lehetett volna rombolni. Csak hagytál beszélni, te meg vavaváztál itt nekem, amit te éneknek neveztél és aminek semmi értelme nem volt.
-Énekeltem, hogy tudja meg, mi az én mesterségem. Elhiheti, hogy akkor tényleg hajtott a kötelesség, nehogy elkéssek a munkából. Nem szoktam. Pedig akkor is olyan sokat akartam még kérdezni.
-Kérdezni, azt tudsz.
-Emlékszik? Azon keseregtem, hogy meghaltam és nem mondhatom el senkinek, amiket magától megtudtam.
-Na és? Most elmondtad?
-Leírtam, de mindenki azt hiszi, hogy én találtam ki.
-Én is szeretném látni, mi van ott kint.
-Na, ne! Azt hiszem, ez nem jó ötlet. Szerintem magával is az történne, mint azokkal ott az erdő szélén. Oda sem merek nézni.
-Gondolod, hogy te most is ki tudsz majd jutni innen.
-Nagyon remélem.
-Elkísérlek odáig - mutatott a pázsit túlsó széle felé, oda, ahol annak idején sikerült elhagynom ezt a különös erdőt. - Hátha kilátok a fák között.
-Van egy lány messze innen. Azt mondta nekem, hogy idejönne, hogy magát láthassa. Hallani akarja, amit maga mond. Magától akarja hallani a bizonyságot, hogy nem születünk hiába, hogy nem élünk hiába. Akarja tudni, hogy mi volt akkor régen, amikor a bolygónk lakói még nem tudtak beszélni, nem ismerték a csillagokat, az elemeket, szóval, amikor még maguk vagy az elődeik is tudatlanok voltak.
-Tőlem akarja hallani?
-Magától - bólintottam és igyekeztem nagyon barátságosan viselkedni.
-Nekünk nem voltak elődeink. Mi előttünk ezen a bolygón semmi sem volt. Ez egy formátlan, számtalanszor sérült hatalmas sziklatömb volt. Tiamatnak hívták, de nem tudjuk, ki nevezte el. Azután történt valami odakint, szörnyen messze a mi bolygóinktól. Nagyon meszze. Egy nagy robbanás volt ez, amelynek ereje erre hajtott egy hatalmas, sötét vörös bolygót, ez volt a Marduk, amely tehetetlenül sodródott el a mi hat külső bolygónk mellett, majd egyenesen a Tiamat felé száguldott. Illetve a formátlan Tiamat felé. Szörnyű sebességgel suhant el mellettünk, de ütközésével, sugárzásával egy hatalmas darabot lesodort innen, amelynek a helyén most csak víz van és itt-ott kisebb szigetek.
-Csak nem a Csendes óce…
-Lehet, de a víz arról a bolygóról ömlött ide. És ettől lett gömbölyü ez a bolygó. Amaz egy új pályára került, amely mindig nagyon messze viszi, de ide azóta is vissza-visszatér párezer évente. Megkerül minket és megint száguld tovább. Olyankor nem kellemes itt az élet…
-Dehát maguk akkor még nem éltek.
-Mondom hogy nem. De akik azon a Marduk bolygón éltek, a vízzel sokan átsodródtak. Azok mesélték mindezt nekünk. Akiknek sikerült átélni ezt a hihetetlen katasztrófát. Illetve elmesélték az elődeinknek. Azoknak meg kellett igérniük, hogy tovább is adják, amit nekik mondtak, tanítottak a csillagokról és az égboltról. Tudtak repülni. Voltak szárnyaik. Tőlük tudtuk, hogy mi csak egy kis bolygó vagyunk és egy óriás naprendszer hetedik tagja, mivel ők kívülről jöttek, hát, onnan tényleg jól számolták. Eleinte megpróbáltak itt élni, de ők nem szokták a nehéz munkát. Éheztek és bányákat kerestek, hogy felépíthessenek egy életet, amelyet egykor megszoktak. Ezért, egy hosszú idő után minket is ők teremtettek, mert szükség volt ránk, hogy dolgozzunk nekik. Hatszori próbálkozás után készült el a legelső olyan, mint én. Hatszori! Ezen a bolygón hatszor ezer tél és nyár múlt el, míg végül a szárnyasok kidolgoztak egy masszát, meg a módját…
-Szárnyasok? - vágtam közbe türelmetlenül.
-Igen. Azután végre elkészült egy valamilyen massza, amelyből egyikük egy tél és egy nyár után végre megszülte az elsőt, amelyik jónak bizonyult.
-Mit? Az embert?
-Igen. Te így mondod. Mi azt mondtuk magunkra: adame.
-És hat nap alatt teremtette…
-Miről beszélsz? Hát, akkor az jó hosszú hat nap volt. Úgy mondták: hat lépésben. Mondtam. Aztán mi minden tudást és még a beszéd képességét is azoktól kaptuk, mert ők hiába akarták, nem tudták átadni nekünk a gondolataikat, mi meg nem tudtunk egymással beszélni. Később megtanítottak írni. Közben persze a többiek is, amikor már tudták a módját, elkezdték megszülni az ember-munkásokat. Nagyon nehezen ment nekik. Ezért kitalálták, hogy mi szüljük meg egymást. Mert eleinte csak férfiakat teremtettek, akik idővel kimerültek a kemény munkától és meghaltak. Akkor kellett gondoskodniuk megoldásról. Egy jó idő után megszületett az eve és attól kezdve már tudtunk szaporodni.
-Eve? Oldalbordából?
-Mit? A fenét!
-Már nem haragszik?
-Mi volt azzal a lánnyal? Hol van?
-Messze van. Nagyon messze.
-Ott kint?
-Ott kint, de onnan is napokig kellene utazni. De jó, hogy maga ezekre emlékszik!
-Ezeket ők mind agyagtáblákra jegyezték képekkel, érthető jelenetekkel, hogy elég legyen csak rájuk nézni. Mi meg megtaláltuk, tudom, ti is megtaláltátok és azt hittétek, hogy primitív, műveletlen népek csak azért fektettek elkészítésükbe annyi munkát, hogy azután titeket, a sokkal későbbi időkben, becsapjanak. Hát nektek mi ebben a vicces? Mert nekik semmi.
-Dehogy vicc. Nekem nem! A tudósoknak! Azoknak vicc, mert nem tudják megmagyarázni!
-Igen. Már mondtad - hangja halk volt. Szemembe nézett: - Kimegyek veled.
-Ne tegye. Maga is megszűnik, elvész. Ne tegye.
-Nem biztos. Amióta elmentél, gyakran érzem, hogy fáradok. Hallod? Néha pihennem kell. Ez azelőtt nem volt. Te azt mondtad éhes vagy, én meg nem hittem el. - Hangját lehalkította, mintha titkot mondana: - Tudod? Néha éhes vagyok…
Hallgattunk. Nézte a füvet és lábujjával piszkálta.
-Mit csináljak itt? Már nem érdekelnek az új halottak, meg hogy ki mit csinált amíg élt.
Elindult előre. Mondtam, hogy ez bolondság. Ment tovább. Én elszaladtam mellette és elé álltam. Átment rajtam. Megint elébe szaladtam. Kértem, hogy gondolkozzék, mert innen nincs visszatérés. Neki biztosan nincs.
Hiába.
Én léptem elsőnek a fák közé. Az öreg mögöttem éppen belépni készült, de felkiáltott:
-Zuhanok!
Én odakaptam és kezemet nyujtottam felé, ő a jobbjával bele akart csapni a markomba, hogy gyorsan megkapaszkodjék, de keze egyszerűen átsuhant rajtam. És az ember semmivé lett. Csapkodtam a bokrok ágait, hullottak a levelek. Azután visszaléptem a tisztásra és üvöltöttem. Tudtam, hogy hiába, de kértem, hogy jöjjön elő. Semmi sem történt. Furcsa, de egy pillanatig arra gondoltam, hogy úgy látszik, a Másvilágba szabad belépésem van. És kilépésem. Ez hihetetlen. Húztam az időt. Ujjaim között morzsolgattam, majd tépkedtem a füvet, közben kerestem, honnan ered a fény.
Egy perc alatt átértem a maradék fák-bokrok között és most is láttam a szállót, meg persze az újabb épületeket. Landoló repülő húzott el zajosan fölöttünk s tőlem balra a távolban traktor húzott szálfákat. Por szállt föl a nyomában.
Visszamentem az ingyen-buszhoz és felszálltam rá. Hátul maradtam. Úgy gondoltam, hogy leporolom a ruhámat, hiszen hamarosan felszállok a göteborgi gépre. Akkor nyitottam ki először a bal markomat. Már szinte fájt, annyira szorítottam. Mit szorítottam? Fű volt benne. Egy marék fű. A pázsitról, amely felett mindig fényesség ragyog. Az érthetetlenül csodásan zöld fű ott feküdt a tenyeremen és kezdett olvadni. Zöld vízzé vált és egy parc alatt nyomtalanul felszáradt.
Nem terveztem, hogy rendszert csinálok ebből a látogatásból, de az Öreg nélkül mit is csinálnék én ott. Már azt sem hinném, hogy találnék valamit, amit megmutathatnék valakinek:
-Na? Most elhiszed végre?
Azután arra gondoltam, hogy annak a lánynak nem szabad megmondanom, hogy az Öreg nincs többé. Még azt sem, hogy már nincs ott. Talán monhatnám, hogy most nem találkoztam vele?
-Á! Jobb, ha nem is szólok róla, hogy ott jártam. Nélküle.
vége
Megjegyzés: Göteborg, 2008
|
Online látogatók:
Látogató: 129
Regisztrált: 2
Kereső robot: 27 
Összes: 158
Jelenlévők:
