A Lézard-villa réges-régen, mikor még Marianne is köztünk élt teljes fizikai valójában a kacaj, a vidámság és a felhőtlen öröm otthona volt.
Naponta rendeztünk fényes lakomákat, s borfelhőbe kábult aggyal vigadtunk mindannyian. Vendég-seregek masíroztak a folyosókon, s az élet bölcsőjének gondolhatta othonunk ki csak reá nézett, akár külső szemlélőként is. A hatalmas kertben trópusi virágok nyiladoztak, madárdal ékesítette fényes rubintként a határtalan öröm eme pazar lakát.
Majd hirtelen, mint ahogy nyári zivatar súlyt le a vándorra, minden megváltozott.
Marianne eltűnése után a boldogság mennyei palotája a bánat kúriájává változott. Évszaktól függetlenül, minden hajnalban tej-szín köd ölelte keblére az ódon falakat, az ablakok alatt futó borostyán üde, zöld színét kiszívta ezernyi, élősködő kobold, s a falakból egyre csak a kétségbeesés dallama terjengett fejünk fölött. A bornak forgács íze lett, a kenyér megázott hajtincshez vált hasonlóvá.
Valamely ördögi masina kiszívta az élet cseppjeit otthonomból.
Éjszakánként, a tücskök koncertje helyett a halkuló téboly altjai osontak álmom fölé. Tükröm őrült mód megmakacsolta magát, s nem volt hajlandó tovább mutatni bőröm nemesi színét, hanem csalfa gyermekként, megcsúfolva nyomorom, a halottak szürkeségét vetítette vissza szemeim vászonára. Mintha a föld alá helyeztek volna minket, vagy még iszonytatóbb feltevés:
közelebb jutottunk egy érzéshez, egy százados titokhoz, mit az ember oly makacsul kutat s keres a kezdetek óta, de megfejteni még senki sem volt képes. Vajon minket választott ki a sors?
Vagy csupán tébolyult elménk színjátéka mindez? Ostoba kérdések. A választ mindenki tudja, de mind rettegünk kimondani…
Valamely misztikus kapocs fűz minket e helyhez, egy személy s egy felfedetlen igazság, mely talán-szerencsésebb ha rejtve marad, míg világ a világ…
Online látogatók:
Látogató: 62
Regisztrált: 4
Kereső robot: 15 
Összes: 81
Jelenlévők:
