Azt hittem, hogy Isten figyel,
Azt hittem, elfelejtettelek.
Hittem, hogy egyedül el megyek,
Bíztam benne, hogy kitöröltelek.
Puskák és fegyverek nem kellenek,
Barátok szeretnek, emberek kevernek.
Téged rémálmok nevelnek fel,
Bízom-bízva a csillag terel.
Azt hittem soha se felejtem el,
Reméltem én így visznek el.
Valóság párnám közt tollammal,
Nem ódzkodom a holnappal.
Leírom azt ami nem létezik,
A virág a széllel vétkezik.
Tüske megszúr, ujjam vérzik,
A reményt mindig szétszedik.
Felébredek 100 év múlva,
De nem értem a múltam.
Nem kétlem amit nem adtam oda,
Egy papír falatra kapartam.
Kergetnek az angyalok,
Félarcú harcok, ezek csak hangok.
Kiverik a biztosítékot,
Mert nem élvezik a játékot.
Tükrömmel társalgok, mint a papok,
De sohasem magamnak válaszolok,
Nem vezetnek a tanácsok,
Ugyan kik azok a kalmárok?
Talán félszemű lovas tatárok?
Kelet szalad lobogó haddal,
Bitang kezünkben zászlók,
Elfognak minket alkalommal.