Nyomaid kutatom az őszi avarban. Pár letört gally fanyar, rozsdás teste árulkodik, görcsös ujjaikkal irányt mutatva.
Lépteim megadóan fuldokolnak a könnyeimtől és büszkeségtől dagadó, konok, makacs sárban. Szürke, nyers, hideg testét taposom, hallgatom cuppogva feltörő buborék szitkait.
Halványan tér nyugovóra a nap, felhő-nyája messzire kalandozott, gyapjukat hűvös szellő tépi.
A távolban feltűnik az első, türelmetlen csillag, lusta testvéreit hívogatva tompa fényével. A keskeny hold is késik.
Ebben a sminkben még nem mutatkozott az ezerarcú éjszaka. Jól tudja, tükörbe nem kell nézzen, hajnalig mindent ő tart kézben.
Le kell üljek, vigyázva nehogy elmerüljek, bizakodó álmaim egyikébe szenderüljek.
Mellém telepszik a valóság, borostás arcán félmosoly, kezében pár letört gally, körülöttünk csend honol. Görcsös ujjaik immár az égre mutatnak, füstöt eregetnek, meleget adnak. Fényt az alkalmi vaknak.
Melegszem kicsit, tagjaim zsibbadnak, de senki meg nem gátol, hogy nyomodban maradjak.