Sötét éjen, járdaszélen,
kandúr csücsül nagy kevélyen;
üzekedne már a beste,
macskalányra vágy a teste.
S amottan, az út porából,
közelébb, mint nagyon távol,
két macskaszem villan felé,
dúvad-reményt oltva belé.
Való ez, vagy látomás volt,
mit a vágya éjbe mázolt?
Mert a két szem eltűnőben,
s rettentően feltűnően.
Kínlódik ott zakat szívvel,
mint ahogyan én a rímmel,
mígnem… mígnem, mintha újra,
a távolból nője fújna.
Szemeit az éjbe vájja,
hogy a látványt prolongálja;
megmeredve ül a földön
egy párálló aszfaltgörcsön.
S türelmének termő fája
vaskos mannát zúdít rája:
kormos estet átszakajtja
szerelmének búgó altja.
A sötétnek dús gúnyáján
két pont rezdül távol táján,
megremeg a kandúr lába,
Ámor csörtet szívburkába.
S a két rőt pont lejti táncát,
szítva hősünk vad románcát,
nagy dorombbal közelg felé,
még a föld is remeg belé.
Don Juanunk oly hiszemben,
hogy egy macska közelg szemben,
nekilendül fürge lábbal,
s fut felé bősz kornyikával.
S amint fut, már látja, látja,
macskaszemek vörös párja,
mint villog rá kacérkodva,
éhét imígyen tornyozva.
Az aszfalt is gőzölg belé,
ahogy száguld a nő felé;
úgy képzeli, ó a balga,
a vágtától ég a talpa.
S amaz hívja érces hangon,
mint vasmacska szikkadt strandon,
több se kell a vak legénynek:
behódol a kéj-reménynek.
Olthatatlan vágytól hajtva,
vélt aráját lerohanja,
hosszan nem időzve bókkal,
szemközt cuppantja egy csókkal.
Pedig hogyha látta volna,
amint száguldott loholva,
a táblát, mely emígy intett:
Aszfaltmunkák, ne nyomj sprintet!
Tán még ma is udvarolna,
s nem gyűrt fosszília volna,
kit váratlan tiport porba
az ábrándos életforma.
S mert nagyobb volt gerjedelme,
mint figyelme terjedelme:
forró csókot lehelt rája
az úthenger vaspofája.
Kisimult a kandúr képe,
elmúlt minden kiütése;
s ím sorsának csúf tréfája:
zebrát pingáltak reája.
|
Online látogatók:
Látogató: 59
Regisztrált: 3
Kereső robot: 18 
Összes: 80
Jelenlévők:
