Ablak előtt esőcseppből
szőtt szürke függöny,
monoton ütemet ver
léptem ritmusára, ahogy
verandára csal a hajnal.
Lelkem levetni készül
nyűgjét fájó testemnek,
tavaszt, nyarat idézne.
Lassul a ritmus, szűnnek
a cseppek, ég dereng.
Arany torkú madár
mesébe fog, dúdol,
felhők szaladnak szét,
napsugár libben égre
kérlelem: még, még!
Meghátrál a szürkeség,
gyémántként ragyognak
a nemrég hideg cseppek,
szám sarkában cinkos
mosoly bujkál újra.
Hiszem, felhőt magam
űztem, madár hangját
én igézetem, napsugarat
varázsoltam, szökő
hitem visszafogtam.