Nem tehetek róla, ide tett anyám, s közölte én vagyok, ki mindenkit bánt, és ezzel segít baján.
Nem tehetek róla, ezt dobta az élet, nem itt lakom, nem értek az egészhez.
Tehetek is róla, mert én adok mindent… kíméletesen? Nem sajnos nem lehet.
Tehetek róla. Tudom hogy fáj, nem panasz, de égető gennyes seb a magány.
Halálra ítéltet visszahozni ide. Mondd szerinted jó ez? Igazat… Mindenkinek?
Haldoklom magamban csendben értetek, nem látod, istenség? És a dicsfényetek?
Én adtam, én Hozom a Fényt, hogy lásd merre van az ösvény.
Átléped, Átérzed, Szenvedsz, és boldogan éled újra elfeledett régi gyermekéleted.
Tanítok, te talán látod, Adok, és kapok, bár sosem azt mit vártam.
Tanítok, ez a sors, tapasztalj, és nyerj, mert ha tanulsz meglátod, van egy hely, ahol te magadban csendben vagy és létezel.
Szeretek, szerelmesen mindenkit, kit érzek, és kivel beszélek, mert mindenki gyönyörű, Lásd Igazat beszélek.
Szépség, és jó ott van mindenhol, Isteni mivoltom… hm… inkább halandó.
Istenek ti vagytok, fejlődtök általam.
Én meg csendben eltűnök innen is onnan is gondtalan.
Életed része egyszer, majd átkozott bűntudat, azt kaptad ami neked kell, és ezt te vállaltad.
Adok, kapok, sosem mit vártam, de ezt kell tennem, én ezt vállaltam.
Látod ilyen egy istennő, én tudom, Ez az életem, talán a sorsom.
Elmegyek úgy is, s mint egy madár, néha- néha régi fészkére vissza száll.
Érzéketlenül kegyetlen gúnnyal élek veletek, és nevethetnék rajtatok, de én segítek. Szeretlek titeket, mert az élet rendje talán ez.
Én ezt köszönöm nektek.
|