A megszokott, monoton ritmus szerint munkából hazafelé vártam a villamosra az ismerősen unott, fásult emberekkel együtt, és mint mindig, ha egy helyben állok, az eget kémleltem.
Októberhez képest kellemesen meleg volt az idő, és a felhők úgy híztak, emelkedtek a magasba, mint nyáron, hajlataikat sárgára, rózsaszínre festette a nap, pocakjuk fehéren dagadt, mint egy frissen felrázott tollpárnáé.
Megszűnt számomra a külvilág, csak őket bámultam áhítattal. A felhők nem mozdultak, egy pillanatra megállt minden. Ebben a megállt pillanatban egy balkonon találtam magam, mely a tengerre nézett.
A felhők között a nap épp alászállt, pontosan szemben velem, úgy látszott, alsó pereme épp finoman érinti meg a vizet, olyan aranyhidat varázsolva elém, hogy az volt az érzésem, ha a lábam kinyújtom, végiglépkedhetek rajta.
A jobbomon állt valaki, egy férfi, az arcát nem láttam, csak tudtam, hogy ott áll mellettem, és átéreztem, hogy ez a pillanat tökéletes. Sem térben, sem időben nem tudom, hogy hol voltam, csak azt éreztem, hogy ez "A" pillanat. Olyan boldogság járt át, hogy alig bírtam el a súlyát.
Az idő újra megindult, és én ott találtam magam a megállóban. Kétségbeesetten próbáltam utánanyúlni, ismét megragadni, de már csak az emléke maradt. Úgy éreztem, mintha kifosztottak volna, a legdrágább kincsemet vették volna el.
Földbe gyökerezett lábbal álltam tovább, és senki nem vette észre, mikor a könnycseppek kibuggyantak és szabadon csorogtak végig az arcomon.