Navigáció


RSS: összes ·




Vers: Képtelen élet

, 484 olvasás, Mclean , 1 hozzászólás

Szerelem

Talán,
ha minden álmom teljesül Rólad,
már rég boldogtalanok lennénk.
A szürke hétköznapok szívünket vennék.
És tavasz sem jönne több.
a nyarat már a remény sem várná.
Hinném, hogy lehetne jobb talán,
ha engedtelek volna, szárnyalnál,
s én vérző lelkemmel csak imádnálak
Lehetnél az, ki lehettél volna, Kedvesem.

Talán,
együtt élve, lennénk szabadok,
angyalszárnyakon szárnyalók,
s igazán boldogok.

De feladtuk.
A világ élve temeti szerelmünk,
mi csak állunk a gödör szélén,
tehetetlenül sírunk, s gyászoljuk,
mik lehettünk volna.

S így, már messze repültél
nem szeretsz, s nem remélsz,
voltunk valaha, nem leszünk többé.
Hittél másnak, csalódás lettem neked.
Csak a képtelen életed, a lehetetlen szerelmed.
Elengedtél, nem kértél,
ahogy akartad elveszítettél,
már nem hívhatsz újra, nem lesz, aki válaszol,
szüntelen futottam utánad, de eldobok mindent,
újjabb harc nélkül adom fel magunk.
Már nem megy,
csak csendesen elmegyek, nem látsz többé,
és mégis az éjszakába kiáltva: szeretlek,
Szeretlek örökké, Petra!

Kinyomtatom


Vers elemzése


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Szerelem
· Kategória: Vers
· Írta: Mclean
· Jóváhagyta: Pieris


A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 195
Regisztrált: 0
Kereső robot: 29
Összes: 224

Page generated in 0.1884 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz