Navigáció


RSS: összes ·




Regény: Soha ne néz hátra! V. fejezet eleje

, 347 olvasás, Akhasa , 0 hozzászólás

Misztikum

V.


Adame, és még néhányan odalent üldögéltek a nappaliszerűségben a kis asztalnál. Dray az ablakban ácsorgott, s nagyban szidta saját magát, amiért oly’ nagyon összeszólalkozott barátjával. Tudta, talán egy dokinak szólni kellene, hisz nem mindennapi sérülés az olyan, mi hosszú napokra ágynak dönti az embert. Hajába túrt, karba tette kezét, lehajtotta fejét, egy pillanatra lehunyta szemeit.
Pont az ilyen helyzeteket akarta elkerülni. Pont abban a reményben ment el a táborba, hogy ott majd nem lesz semmi baj, minden a lehető legnagyobb rendben fog történni… és erre tessék! Összeveszett a legjobb barátjával, ki szinte rögtön azután egy hatalmas nagy véres sebbel jelent meg… persze nem hitt neki azzal a kastéllyal kapcsolatban. Bizalmatlan volt. Az mégis bántotta, hogy ágynak esett, s fel sem kelt azóta.
Gingeryen sok időt töltött vele, s szinte el sem mozdult mellőle. Dray számára világos volt a helyzet, valami talán van kettejük között. Csak épp azt nem tudta hogy mi. Vagy csak őt csapták be érzékei? Meglehet. Hisz az ilyesmiben sosem volt valami jó. Sőt! Egyenesen pocsék volt.
Adame felkelt az asztaltól, s csendesen odasétált hozzá. Kezét annak vállára tette, halvány mosoly jelent meg arcán, majd csendesen megszólalt.
-Mért nem mész fel hozzá?
-Csak alszik… még csak beszélni sem tudnék vele.
-Ez igaz… de ha felkelne, azt látná vele vagy, és egyből tudnál vele beszélni.
-Gini fent van nála…
-Na és?!- felvonta szemöldökét.- Hisz csak egy csaj… semmi több.
-Jó… oké… akkor felmegyek hozzá…
-Úgy viselkedsz mint egy dedós…- morogta Adame. Dray mogorva pillantást vetett rá. Karba tette kezét, s minden egyes pillanatban úgy volt vele, talán kár volt odamennie. Az a rohadt erdő nem épp neki való hely. – Na csipkedd magad, és meny fel hozzá.
-Oké.- felkelt s elindult a lépcső felé. Annak aljában megállt, vett egy nagy levegőt, hátrapillantott Adame-re. Az határozottan bólintott, s így Dray muszáj volt felmennie, s erőt vennie magán. Nem törődve azokkal, akik csak arra próbálják rávenni, cselekedjen úgy, ahogy azt elvárják tőle. Ő viszont elhatározta, nem fog olyan lenni, mint amilyennek mások akarják hogy legyen.
Lassan elindult felfelé, s odafent szépen balra fordulva ment el ahhoz a szobához, mi elvileg az övé, és Robertté volt. Odaérve az ajtó elé megtorpant, ismét vett egy nagyobb levegőt, majd kezét a kilincsre tette, s csendesen benyitott oda. Bement, s mikor meglátta a lányt, meg is torpant. Az ott ült Rob mellett, s finoman törölgette annak homlokát, s mellette ott volt még a használt kötszer és a géz, még nem volt ideje kidobni azt. Aggodalmas pillantásokat vetett rá. Mikor észrevette hogy Dray a szobában van, halványan elmosolyodott, de az nem maradt ott rajta sokáig.
-Gyere nyugodtan…- szólt csendesen, majd ismét Robertre pillantott, s benedvesítette újra a rongyot.
Dray odabaktatott, végigmérte barátját, s csendben leült az ágya szélére. Gini rápillantott, finoman megfogta annak kezét, s egyenesen szemébe nézett, s a rongyot egy darabig otthagyta a vízben.
-Valami nagyon csúnyán megkarmolta… s nem hiszem hogy közönséges valami volt.
-Mégis miből gondolod?
-Már rég megkellet volna gyógyulnia, s nem lenne szabad neki itt feküdnie az ágyon… mint egy darab húsnak.
-Ez igaz…- morogta. Nem sokáig figyelte haverját, csak ült ott.
-Ennyire csak nem haragudhatsz rá, hogy még rá nézni sem akarsz.
-Most mi közöd ehhez? – vonta fel szemöldökét, felkelt az ágyról, s a sajátjához ment. Letelepedett rá, majd hanyatt dőlt.
-Jaj Dray… ne kapd fel kérlek a vizet. Nem ér ennyit az egész… ő a legjobb barátod…- szólt a lány csendesen. Dray a másik oldalára fordult, s a falat kezdte el - Jól van… ahogy akarod… de ő megbánta a dolgot…- bízott benne, ez megadja a kellő hatást, s Dray észhez tér, és nem lesz baja többet haverjával.- Tudom szörnyen össze vesztetek… Robert elmondta… elmondta hogy összevesztetek… s hogy mennyire haragszol rá… ha csak egy kicsit is igaznak érzed barátságotokat, akkor szépen megbocsátasz neki, s nem durcizol tovább. Elhallgatott, s újra lemosogatta Robert verejtékes arcát. Finoman végigsimította, majd lassan felkelt, s elindult a szemetes felé, hogy beledobja a véres gézt. Bízott abban Dray legalább jól elgondolkodik mindenen. Végezve visszament az ágyhoz, s mielőtt leülhetett volna, Dray felkelt, s odament hozzá. Finoman megfogta kezét, s maga felé fordította a lányt.
-Sajnálom Gini… igazad van. Tudod nagyon haragudtam rá, hisz mindent Dave-vel akart megosztani… és… és…
-Te pedig hülyének nézted… pedig nézd csak meg… ő igazat mondott… és erre itt a bizonyíték.- mutatott Robert kötésére. A srác oda pillantott, karba tette kezét, lehajtotta fejét.
-Elmondta neked mi történt?
-El.- bólintott.
-És elmondod nekem?
-Mért tenném? Hisz úgy sem hiszel neki!- emelte fel kicsit a hangját, de nem túlságosan, hisz nem akarta hogy Robert felébredjen. Azt akarta hogy az pihenjen, s minél hamarabb meggyógyuljon.
-Mert ő a barátom… legyen akármilyen fleknis is néha, ő akkor is az én barátom. – szólt határozottan, s egyenesen Robra pillantott, s rá is mutatott.- Csak egy pillanatra hagytam magára, és nézd meg mi történt vele!
-Látom.- bólintott, majd leült, s előbb a srácra, majd Drayre pillantott. – nem kell mondanod nekem hogy néz ő ki, mert látom… de ha vele maradtál volna…
-Jaj Gini! – Dray hajába túrt, majd a lányra szegezte egy apró pillanatig tekintetét.- nem akarok most ebbe újra belemenni! Mond ez most…- nem tudta folytatni, hisz Robert épp akkor ült fel. Szava bent akadt. Kicsit álmatagon pillant körbe, megdörzsöli szemeit. Csupán mintha csak édesdeden aludta volna álmát. Tekintete üveges volt, olyan távolba meredő. Mintha nem is ott lett volna, hanem valahol máshol. Messze onnan, távoli földön. Oly helyen, hol kétség sem férhet hozzá, kellemesen érzi magát, minden egyes átkozott pillanatban. Felkelt az ágyról, s az ajtó felé indult Dray első gondolata az volt, talán alva jár, s ez az oka, hogy oly rémes módon észre sem veszi őket. Láthatóan Gini is meglepődött, hisz szótlanul leesett állal állt ott. Mi addig kezében volt, kiesett onnan, s halk puffanással ért le a földre. Rob még csak erre sem figyelt fel. Csak haladt tovább, mígnem kezét a kilincsre nem tette. Akkor Dray lépett mögé, finoman helyezve kezét annak vállára.
-Robert… -ám mielőtt bármi is történhetett volna, Robert megragadta barátja kezét, s könnyed mozdulattal ütötte őt földhöz. Az nyekkenve ért le oda. Még csak pillantásra sem méltatva nyitotta ki az ajtót, s indult el kifelé.
Gini minden habozás nélkül rohant oda a földön fekvő Drayhez, s próbálta felsegíteni.
-Ennek meg mi baja?- tudakolta döbbenettel hangjában. A lány csak megrázta fejét, s egy néma nem tudom-ot tátogott. Dray ilyet még sosem gondolt volna, vagy talán nem merte volna? Minden esetre, kicsit furcsán érintette őt, hogy Rob csak úgy simán, minden erőlködés nélkül vágta őt földhöz. Felkönyökölt, Ginire emelte tekintetét, majd az ajtó felé.
-Szerinted hova megy?
-Bár tudnám… de talán ha követnénk őt, többet is megtudnánk erről.-hangja csendesen csengett. Bátortalan volt. S igazat megvallva, nem is igazán akarta megtudni Robert vajon mit tenne akkor vele, ha ő is megpróbálná féken tartani. Felkelt, kezét Dray felé nyújtotta, finoman felsegítette. Az morgott valamit, de a lány nemértette. Bár lehet nem is akarta tudni, mégis mit morog a másik. Elindultak kifelé, de mire leértek, Robert már sehol sem volt.
-Hogy tűnhet el valaki ilyen gyorsan?- rohant oda az ajtóhoz szinte egyszerre a két fiatal. Kipillantottak az ablakon, egymásra néztek, majd szinte egyszerre nyúltak a kilincs felé. Mégis Dray volt a gyorsabb. Nem udvariaskodott, csak rohant kifelé, próbálva beérni barátját.
Robert csak ment, nem törődött semmivel. Egyenesen az erdő felé, hol ki tudja miféle rémségek várnak ott rá. Sebe égett, de nem törődött vele. Egy pillanatra sem eszmélt fel, még akkor sem, mikor mezit lábbal beletrappolt egy nagyobb csalán halomba. Pár pillanattal később, lábán nagyobb vörös foltok jelentek meg, jelezvén, tényleg belelépett valamibe, s egyszer majd csak furcsa színben tüntetik fel lábát.
Egy nagyobbacska tisztáshoz érve, megtorpant, körbe pillantott, s hamarosan rémes alakok vették körbe. Szinte mindegyik eldeformálódott fejjel tekintett rá, már ha éppen volt szemük, hisz fejük felső része hiányzott. Démonok voltak, s körük, melyet ők alkottak, közepén egy nő állt. Vagy talán csak annak tűnő szerzet volt.
A démoni szerzet közelebb lépkedett hozzá. Kecsesen mozgott, nem úgy mint a többi. Mozdulatai lágyak voltak, s arcán széles mosoly ült. Elégedett volt, hisz szemei furcsa fényt kaptak mindössze néhány pillanat alatt. Vett egy nagy levegőt, körbejárkálta Robertet, majd csendesen, azon a mámorító hangján szólalt meg.
-No lám… hát még is elhozott ide a sors véres keze…-Rob nem felelt, s ez valamiért még jobb kedvre derítette azt a szerzetet. Arcára, vagy mi talán arcának látszott, mosoly költözött. Nem épp a legkellemesebb mosoly volt, de az látszott, s játszott rajta, egyre élesebben, s élesebben.-Pedig úgy hittem, úgy gondolod, soha többé nem jössz még csak felém sem. Hát mond… mi vonzott ide?
Hangja lágyan búgott. Oly megbabonázón, oly kellemesen… mintha ellenállni vétek lett volna neki. Robert egy pillanatra rá emelt tekintetét, majd ismét a körülötte álló furcsa szerzetekre szegezte. Felsóhajtott, majd halkan, szinte alig halhatón szólalt meg.
-Senki sem hisz nekem…
-O… szóval az ego… hogy ti emberek mondjátok…-mosolya lehervadt arcáról.-az hozott ide… kár… már azt hittem megfontoltad, és még is csak mellém állsz…-felsóhajtott, s tett néhány kört a fiú körül, s közben háta mögött összekulcsolt kezével, leszegett állal csendesen csevegett, mintha jobb dolga nem akadt volna.- Szóval elmondtad nekik, mi is történt… ámde érthető hogy egy szavad sem hiszik… hisz ki hinne egy…
-Hagyja abba!-ordított rá.
-Mért?…-megtorpant. Ajkaira ördögi mosoly költözött.-Mi lesz ha nem hagyom? Tán megölsz?… Ugyan…-lekezelőn, s fennhéjázón hathattak szavai. Megingatta fejét, s miközben Robert felé lépkedett, kezét kinyújtotta. Odaérve hozzá, ujjai érintették annak bőrét, finoman simítva rajtuk végig. Előtte újra feltűnt annak furcsa vonásai, szárnyai… a lény igazi énje. Akarva akaratlanul köpte szinte a következő szavakat.
-Segíts hogy higgyenek nekem…-démon arcán elégedett mosoly suhant át, majd tekintete komollyá változott. Ellépet tőle, s seregnyi alattvalója felé fordult.
-Ma éjjel… vérontás leszen… Újra minket retteg majd a világ… s törvény lészen megint… hátra nézni ne merjen senki! Előre hát… vegyük el a hitetlenkedők kedvét!- démonok rémes serege egy emberként üvöltött fel, tombolt, s őrjöngött. Rég nem kapott parancs volt ez, s tudták mind… megállás itt többé nem lesz. Csak a halál s gyötrelem… rémes sikolyok, mik körül zárják ismét eme helyet.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Misztikum
· Kategória: Regény
· Írta: Akhasa
· Jóváhagyta: Pieris

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 208
Regisztrált: 2
Kereső robot: 25
Összes: 235
Jelenlévők:
 · Pancelostatu
 · PiaNista


Page generated in 0.1456 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz