Hű társ, kinek társa lehet akárki,
bárki, kinek szíve már nem tár ki.
Csak kővé dermedve dobog,
de a tűz benne már nem lobog.
Elhalványult az élet lángja már,
ennél jobbat keresve sem talál.
Tán nem is keres, hisz nem akar,
az élet jobban már nem lehet fanyar.
Csak éldegél egyedül, kínok közepette,
az élet hazudott, s zsákutcába vezette.
Elcsábítva, kábultan észre sem vette,
rossz út melyen halad, de késő, bevégezte.
Vége az útnak már, melynek végét látva,
belehal az igazságba, mely szívét rég vájja.
Bíztató jelnek nyoma sincs, és csak hever,
szép gondolatot már soha többé nem terel.
Szerelmet lelt, de vele viszonzást nem nyert,
csak a magányt, ettől oly keserves, s levert.