Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Tanítom a cicáimat

, 571 olvasás, furstjohnny , 11 hozzászólás

Fantasy

     Azt hiszem, most már hencegve elmondhatom magamról, hogy én is a háziállatok közé keveredtem. Helyesebben: ők keveredtek hozzám, amikor találtam magamnak két csodaszép kiscicát. Kissé röstellem, hogy idáig soha nem volt alkalmam a lakásomban négylábú vendégeket fogadni.
Talán azért, mert csak a kétlábúak rideg, szeretet nélküli társadalmára koncentráltam. Így egy régóta szunnyadó ötletem hatására, elhatároztam, hogy jobban kibővítem a kapcsolatomat az állatokkal. Vagyis megmacskásítom konzervatív környezetemet.
     Szerencsére nem kell hosszan részleteznem, hogyan került hozzám Gina és Dolly, a két kis kedves cicalány. Bizarr módra a barátnőm hálószobájában pillantottam meg őket. Gyönyörű, hosszú szőrű perzsa cicák voltak, és halkan dorombolva, kedvesen hízelegve azonnal hozzám bújtak. Simogatásomat kellemesen viszonozták, amivel félreérthetetlenül a tudtomra adták, hogy a kegyeikbe fogadtak.
     A barátnőm nagy meghökkenéssel fogadta a furcsa szituációt, hisz cicái az ideig egyetlen férfi látogatóját sem részesítették olyan nagy kegyben, mint engem. Már az első pillanatban jobban megszerettem a két gyönyörűséget, mint a gazdájukat, – jól ismerve a lényegre törő természetemet – látta rajtam, ha a két szépség nem lesz az enyém, belepusztulok. A kedvesemtől felejthetetlen éjszakát kaptam: közölte velem, hogy a két hölgyről lemond és mindkettő az enyém lehet.
     A váratlan döntésétől kissé szorongtam, bár akkor még nem sejtettem, hogy mi lesz velem, ha felveszem, és magamhoz ölelem őket. Vajon el tudják-e majd viselni a bajuszomat és modern körszakállamat? – töprengtem tanácstalanul. A kételyem egy csapásra megszűnt, amikor a gazdájuk kezembe tette a kisebbiket, a szolid, álmodozó szemű kis Ginát. Erre az eseményre még tisztán és világosan emlékszem. Az utána történt dolgokat csak pár nappal később tudtam meg a helyi kórházban az ügyeletes takarítónőtől, amikor pár napos kómából eszmélethez tértem.
     A következő történt: Gináról egy szál szőr az orromba került, és akaratom ellenére, egy nagyot tüsszentettem. Akkor még nem sejtettem, hogy a felelőtlen cselekedetemmel végzetes hibát követek el. Valószínű a kis drágám többször hallotta macskatársaitól, hogy a nemtetszést hangos, goromba fújással fejezik ki. Az én kicsi cicám arra gondolhatott, amikor hangosan prüszköltem, hogy az új szakállas gazdijának valami kifogása van a személye ellen. Villámgyors reagálását mi sem igazolta jobban, hisz veszedelmes karmaival, egy csapással kitépte a szépen kifényesített bajuszom és körszakállam egy részét. A fájdalomtól olyan szerencsétlenül vágódtam el a padlón, hogy nem az én puha perzsa cicám került a fejem alá, hanem a tükörfényes keményfa padló.
     E tragikus balesetem óta férfiasságom koronáját, a mindenki által irigyelt hetyke bajuszomat és körszakállamat hosszabb ideig, kissé absztrakt módon kellett hordanom. Igaz, az egyik felét meghagytam változatlanul, de a sérült oldalát sajnos kénytelen voltam rendszeresen leborotválni biztonságom érdekében. Még csak az kéne, hogy felismerje az eredeti formáját az én kis drágám! Nyomban eszébe jutna az első balsikerű randevúnk.
     Nem vagyok babonás alkat, sőt, kimondottan utálom a hiszékeny, tévhitektől megbolondított embereket. A biztonság kedvéért, a kórházból való kijövetelem tiszteletére, azonnal átvágtam a vállam fölött négy és fél kanál sót a szomszédom ajtajánál, majd, bal lábamon ugrálva, a másik lakótársam ajtajáig frissen reszelt tormát szórtam. Ez ugyanis azt szimbolizálta, hogy azontúl az életem dúsan lesz fűszerezve minden jóval. (Ezeket az ősi, bevált módszereket könnyes szemmel vettem tudomásul, részben a reszelt torma erőszakos hatására.)
     A cicáim szerencsések, hisz sokkal előnyösebb helyzetben vannak, mint én. Értem ezen, hogy sem anyagi, sem munkahelyi problémájuk nincs. Egyéves koromban, mint Gina, még nem dicsekedhettem azzal, hogy szobatiszta vagyok. (Még tizenkét éves koromban is, szegény édesanyám nem győzte naponta cserélgetni a lepedőket, kellemetlen éjszakai nyirkosságuk miatt.)
     Azt sem mondhattam el magamról, amivel Dolly cicám henceghet: a mindenki által csodált kristály csilláromat még a mai napig sem tudnám jobban elintézni, mint ahogy az én kis drágám tette egy jól célzott ugrással. (Szegény lakók! A harminckilenc emeletes felhőkarcolóból pánikszerűen menekültek a szabad ég alá hajnali három órakor, mert azt hitték, hogy jönnek az oroszok, és szegény Fürst szomszéd máris bombatalálatot kapott.)
     Az új, megváltozott életem miatt az otthonomat kénytelen voltam kisebb mértékben átalakítani. Igen fontosnak tartottam, hogy ideiglenesen biztonságba helyezzem a szobám falaira felakasztott, bekeretezett kedves emlékeimet – értem ezen a több hivatalos újraoltási és válási igazolásomat –, amiket átmenetileg a nagyméretű hűtőgépem mélyhűtő részébe tettem helyhiány miatt, hogy a nehéz időket átvészelve, ismét használhassam majd őket. Sosem árt az óvatosság!
     Ezen kívül még egynéhány jelentéktelen átrendezést kellett végrehajtanom, hogy mindhármunk életvitele a körülményekhez képest optimális legyen. A nagyméretű franciaágyamat ideiglenesen, a kedves, önzetlen szomszédaim segítségével, a hármas szekrényem tetejére helyeztem át, hogy némileg megnövekedjen lakásomban az egy személyre jutó hasznos alapterület.
     Elmondhatom, amíg nem szoktam hozzá a hirtelen megváltozott magaslati levegőhöz, addig néhány csekély problémával meg kellett birkóznom. A kezdeti időben – az első pár hét alatt – kénytelen voltam a vasalódeszkán aludni, mert a tériszonyom miatt nem mertem a létra harmadik fokánál feljebb menni, hogy elérjem az ágyamat. Örökké attól rettegtem, hogy ha erőltetem veszélyes túrámat, akkor egy szerencsétlen pillanatban, egyensúlyom vesztve, csúnyán fogom befejezni a földi pályafutásomat. (A föld gravitációs erejéhez közelebb – ideiglenes ágyamon, a vasalódeszkán –, magabiztosabban mozogtam.)
     Ezekben a nehéz időkben, míg az átállás kicsit nehézkesen ment, képtelen voltam elsajátítani a magas, dupla létra kezelését, amikor lefekvéshez készülődtem. Jól emlékszem e nehéz napokra, hisz kétszer is eltörtem a jobb csuklómat, mikor véletlenül a létra lábai szétcsúsztak. (Szerencsére a tengerész szomszédom még időben meghallotta a fájdalmas jajveszékelésemet és tüstént hozott a lakásából egy jobb időkre félretett hajókötelet, hogy a kitört ablakaimon keresztül, a harminckilenc emeletes épület tetején biztonságosan rögzíthesse a létrám lábait. Hál’ istennek, azóta nincs semmi problémám a lefekvésem előtti előkészületeknél!)
     Időközben az íróasztalomon is kellett kisebb módosítást végeznem, hiperaktív lakótársaim hatására. Több esetben, esténként, kénytelen voltam körbekeríteni vékony csibehálóval, mert nem volt felhőtlen az örömöm, mikor megláttam, hogy kedvenceim a szomszédaimtól menekülő egereket a legféltettebb hivatalos okmányaimon sorakoztatják fel seregszemlére.
     Meg kell említenem még egy apró eseményt, ami a felhőkarcoló összes lakójára vonatkozott. A következő történt: amerikai szokásnak megfelelően, különleges riasztóberendezést szereltettem a lakásomba évekkel azelőtt, az aggasztó bűnügyi statisztika hatására. Ismét kijelentem, hogy nem vagyok babonás, de azért le kell kopognom – alulról felfelé háromszor! –, hogy ez ideig még soha nem volt semmi problémám e berendezéssel. A tolvajok és a gengszterek igen gálánsul viselkedtek velem, mert nagy ívben elkerülték a lakásomat. Éppen ezért, soha nem szólalt meg riasztóberendezésem – addig a bizonyos napig.
     A váratlan helyzet, a visító szirénázás pánikszerűen megrendítette az összes lakótársamat. Az épület apraja-nagyja, heteken keresztül a nevemet emlegette, de nem a legkedvezőbb kicsengéssel! Több éves, mély álmából felébredve megszólalt a lakásomban félelmetes hangjával a sziréna, mely mindnyájunk életét egy végtelennek tűnő napig megbénította. (Rossz nyelvek szerint az Alzheimer-kórtól elbutult, idős Miczumbayer szomszédom, az utolsó kenet felvételénél nevem halk mormolásával távozott el végleg, a földi útjáról: Fürst szomszéd szirénájától… az… Isten óvjon… minden élőlényt!
     Amikor beköltöztem a gigászi méretű lakhelyemre, közölték, hogy van az alagsorban egy atom biztos bunker, és a külső falán egy nagyméretű sziréna, hogy atomtámadás esetén azonnal, óriási hangerővel a lakóknak a kellő időben jelzi a gyors menekülés lehetőségét. A cicáim játék közben valahogy összekaparták hajlékomban a riasztóberendezés két ellentétes pólusát és ezáltal óriási hangerővel beindult a fülsiketítő, veszedelmes szirénázás, melyet több órás reménytelen kísérletem ellenére sem tudtam megszüntetni.
     A lakótársaim, abban a hitben, hogy atomtámadás történt, éjszakai álmukból felriadva, pizsamában menekültek egymást taposva a lifteken és a vészkijáratokon – le a bunkerba. Ez az egész jelenet az életben maradás felerősödött ösztöne – perceken belül zajlott le. Közben a szirénám, megállás nélkül árasztotta magas frekvenciájú sipító, kellemetlen hangját.
     A zajártalom elleni legjobb védekezésként, mindkét cicám szenzitív fülét – tehát a négy macskafület – azonnal bedugtam vattával, mert attól féltem, hogy a szűnni nem akaró zajra megvadulnak, és a még épségben maradt tárgyaimat is tönkreteszik. Ezalatt a külvilágtól elszakadt egyének egy emberként imádkoztak, hogy túléljék a vészt. (Buzgó fohászuk, csak a késő esti órákban talált magasabb helyen meghallgatásra.) Egész napi reménytelen kísérletezéseimet feladva, kétségbeesésemben – életem minden keservét és fájdalmát beleadva – teljes erővel odasóztam kalapácsommal a vészjelzőre. Azonnal beállt a dermesztő, halálos csend.
     A váratlanul szétfolyó némaság mindenkit betakart egy téboly elleni védőréteggel. A bunkerban meghúzódó szerencsétlen fráterek bizonyára attól tartottak, hogy egy speciális vegyi támadás áldozatai lettek, melynek hatására megsüketültek, mert hosszú percekig még mozdulni sem mertek, míg véglegesen rádöbbentek, hogy az, atomtámadás" veszélye megszűnt.
     Nagy zajjal felpattantak a hermetikusan lezárt ajtók, és pár száz megkínzott, elgyötört ember tolongott ki a bunkerlabirintus mélyéből. (Több óvatos, előrelátó lakó az óvóhelyen hosszabb távra rendezkedett be. Volt, aki több mint egyheti száraz élelmet cipelt magával roskadásig megpakolt hátizsákjában, hogy a képzelt veszedelmet könnyebben átvészelje.)
     Már zsenge ifjú koromban olvastam a híres orosz pedagógus, Makarenko könyveit, melyekben részletesen ecsetelte legújabb tudományos pedagógiai módszereit. Kutatásait, bölcs megfigyeléseit csak most, a megváltozott körülményeim hatására értékelem igazán. (Az állati körülményekre, helyesebben: a macskáimmal való intenzív kommunikációra gondolok.) Igaz, a világhírű pedagógus könyvét több mint harmincöt évvel ezelőtt olvastam, de ennek ellenére állíthatom, hogy csak most, az évtizedek lassan érlelő hatására kristályosodtak ki bennem a Mester bölcs tanácsai. Vagyis: a Sors most adta meg azt a privilégiumot, hogy cicáim nevelését anagy orosz pedagógus szisztémája alapján – szigorúan tudományos alapon – alkalmazzam a gyakorlatban is.
     Tüstént nekiálltam kidolgozni egy precíz programot, melynek alapján úgy döntöttem, hogy első feladatomként meg fogom tanítani a nevükre. Gyümölcsöző oktatásom diadalának a reményében, előkotorásztam a ruhásszekrényem aljából a hosszú évek óta féltve őrzött Napóleon-konyakot, és a két intelligens cicám tudományos alapon történő idomítására egy jó nagyot húztam a varázslatos nedűből. (Ezt a műveletet többször megismételtem, hogy minél sikeresebb legyen makarenkói módszere.)
     A kemény csatára felkészülve, igazi, – napóleoni hangulatban kezdtem el a két szépséggel az első leckét. Mindenesetre, hogy kellő tekintélyem legyen, kezembe vettem az erre a célra előkészített, lefűrészelt söprűnyelet és elkezdtem gyengéden, szerelmes galambturbékolással gargalizálni a cicáim nevét: Gina, Dolly!… Gina… Dolly!
     Ezt a műveletet megismételtem a legváltozatosabb hangon pár százszor, de mély megdöbbenésemre, nevük hallatára, abszolút érdektelenséget tanúsítottak.
     – Istenem, ilyen két idióta lényt Te még nem teremtettél a földön! Vedd el tőlem, mert megdöglesztenek a primitív teremtvényeid! Mit vétettem ellened, hogy így büntetsz?! – hörögtem jajveszékelve.
     Megpróbáltam türelmet erőltetni magamra. Eldobtam a seprűnyelet, mert attól féltem, hogy olyat vágok rájuk, hogy a két istenverte világgá szalad!
     Erőltetett toleranciával vártam a hatást, gondolván, később jut majd el tudatukba, hogy mit szeretnék kérni tőlük. Némán, kiguvadt szemekkel, csak vártam, vártam…, de mindhiába. Előttem magasabb szempontok lebegtek, éppen ezért nem törekedtem a legegyszerűbb megoldásra. (Értem ezen: nehogy fejbe kólintsam mindkettőt a seprűnyéllel. Bár Makarenko pedagógiai metódusa szerint a jókor elcsattanó pofon mindig lehet nevelő hatású.)
     Birkatürelemmel – a visszafojtott idegességtől remegve –, csak vártam maximális toleranciával. Higgadtságommal ismét demonstráltam, hogy én vagyok a felsőbbrendű lény hármunk közül. Mindezek ellenére a precíz szisztémámba némi hiba csúszhatott, mert hajnali négy óra után – sportnyelven mondva – bedobtam a törülközőt. Magyarul: a végkimerülés határát súrolva, ágyba roskadtam.
     A két konok macska nevének a végtelenített ismétlésétől másnapra úgy berekedtem, hogy csodálkozó lakótársaimmal csak kézzel mutogatva tudtam kommunikálni, és időnként leengedett mély zongorahangon. Szomszédaim nagy örömére, pár napos kényszerszünetet kellett tartanom. Utána friss erővel, teljes energiával, ismét folytattam a két mágikus név ordítását és vonítását, mely nap, mint nap megismétlődött. Eredmény nélkül.
     Macskaidomításom első hónapja után váratlan, meglepő fordulat történt. Este, amikor szokásos időben hazaértem a munkámból, bizarr módra a felhőkarcoló apraja-nagyja kint volt a ház előtti sugárúton.
     – Istenem!… Hát ezek a szerencsétlenek mi a francnak szédelegnek itt? Csak nem kiköltöztette a háziúr a sok naplopót? – villant meg kombináció-készségem. Amint így spekuláltam, úgy éreztem, hogy a levegőben valami megmagyarázhatatlan, ideges feszültség vibrál. Nem tévedtem.
     Jobban szemügyre véve észrevettem, hogy a főbejárat előtt néhány rendőr helyezkedett el, a hátsó oldalánál pedig egy mentőkocsi.
     – Istenem, micsoda világot élünk! – sóhajtoztam, fájdalmasan. Mint derült égből a villámcsapás, egyszerre csak száz torokból kiabálták: Gina, Dolly! … Gina, Dolly!
     – Teremtőm, most ne hagyj el! Hát… ez… az én… két drágám neve!
A meglepetéstől még magamhoz sem tértem, amikor a mentőosztag rám vetette magát és kényszerzubbonyt cibáltak rám. Nem hagytam magam: rúgtam, haraptam, kapálództam. Teli torokkal rikácsoltam: Nem én kiabáltam! Én kussoltam, ki se nyitottam a számat! Nem… nem! Én… én… meg sem mukkantam! – bizonygattam ártatlanságomat.
     – Valamelyik szarházival összetévesztetek! Nem én… nem… éééén… én kussoltam!– hörögtem szerencsétlenségemben.
     További védőbeszédre már nem volt időm, mert az orromra nyomták az éteres vattát, melytől elvágódtam, mint egy lisztes zsák a szirénázva robogó mentőautóban.
     Többnapos kórházi kezelésem alatt a szomszédaim igen humánusak voltak velem, mert ellátták az én két okos, magukra maradt cicámat, kiknek – úgy tűnt – nem nagyon hiányoztam. A kényszerkezelés után, – amikor a kómából magamhoz tértem, – kellemes érzésben volt részem: a lelket nyugtató mély csend és nyugalom vett körül. A takarítónő – a titoktartást megszegve – elárulta, hogy hosszú eszméletlenségem alatt állandóan két női nevet suttogtam érzéki túlfűtöttséggel. (Az a szerencsétlen némber, a kaján vigyorgásával némán kifejezésemre juttatta, hogy egy szex mániás, aberrált palinak tart. Gyanúsan méregető szeméből kiolvastam a gonosz gondolatát: szerencsétlen szexpartneriem feljelentésére szállítottak be a mentők ló halálban, kényszerzubbonyban a kórházba!)
     Ez időm alatt a legkellemesebb meglepetés az idős szomszédom látogatása volt. Az örömtől könnyes szemmel vettem tudomásul, hogy a bajban kire lehet igazán számítani. Lakótársam életét a két négylábú társam gyökeresen megváltoztatta. A következő történt:
     Mikor beköltöztek kedveseim a lakásomba, hencegve, mint státusz-szimbólumot, meg akartam mutatni szomszédomnak. Élesen emlékszem, mintha most lett volna: a két lusta, álmos cicát a hónom alá kaptam, és nagy örömmel bekopogtattam a kedves szomszédom ajtaján. Akkor még nem sejtettem, ha ajtót nyit, akkor drasztikusan megpecsételődik a sorsa. Kopogásomra a váratlan látogatót ellenőrizte a kémlelő lyukon, majd kinyitotta az ajtaját és méltóságteljesen a lakosztályába invitált. A két félig alvó kiscica még rágondolni is szörnyű! Én, mint új lakó a házban, nem tudtam, hogy egy híres, nemzetközileg ismert lakótársam van, akinek országosan védett, páratlan értékű a madártenyészete. A nagynevű specialista – akarom mondani a szerencsétlen –, mikor meglátta a két szépségemet a szobájában, a megdöbbenéstől lélegzetet sem kapott.
     Kiváló megfigyelőképességemnek köszönhetően, rögtön észrevettem, macskáim félmunkát végeztek, mert több madártojást érintetlenül hagytak. Azonnal felajánlottam felebaráti segítségemet sorsverte társamnak, hogy bonyodalom mentesen megoldhassa a kihalt madártenyészet utánpótlását. Arra gondoltam – mivel egész nap, ülő, irodai munkát végzek –, hogy ha a megmaradt madártojásokat magam alá rakom pár hétig, akkor a kis fiókák kikelhetnek testmelegemmel, pótpapával, anyai segítség nélkül! Nem akármilyen ajánlat!
     Szegény, elgyötört ember rettegett még a gondolatától is a tervemnek. Habzó szájjal, idegesen lecibálta a csámpás cipőjét magáról és dühös
fogvicsorgatással széjjelverte a még megmaradt parányi tojásokat. Tettével inkább vállalta a bizonytalan jövőt, mint még egy megismétlődő szomszédlátogatást tőlem.
     A kórházat elhagyva egy csapásra híres közéleti személyiség lettem. A kétlábúak, ahol csak megláttak, rögtönzött macskanyávogással köszöntöttek, kifejezve ezzel tiszteletüket, hogy örökké emlékezetükben marad a felejthetetlen atomriadó és a híres idomítási szisztémám.
     – No, de… mi ez… ez… a mély… berregő… hang a… lakásomban? Istenem, csak… csak… nem megint?!…
     Pánikszerűen felugrom az ágyból, és dörzsölgetem az álmos szemeimet. Csodálkozva szemlélem a szobámat, nem értem, mi történik körülöttem.

     – Csakhogy felébredtem nehéz, fárasztó álmomból!
Mellettem a kis doromboló, álmos szemű Gina nyújtózkodik komótosan, körmeit kieresztve, elégedetten. Közelében az örökké csodálkozó, Dolly áraszt magából békességet és nyugalmat.


                                    – Vége. –

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Fantasy
· Kategória: Novella
· Írta: furstjohnny
· Jóváhagyta: Pieris

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 20
Regisztrált: 2
Kereső robot: 21
Összes: 43
Jelenlévők:
 · PiaNista
 · Raven


Page generated in 0.0399 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz