Húh, de fáj! Csak ennyit érzek,
csak lüktet a tüdőm s a szívem.
Nem tudom miért, csak látok,
ezért elnézem a körülöttem álló,
ülő embereket, kiket nem értek…
Kik nem értenek…
Nem értik, miért nem értenek…
Igyekszem úgy élni, hogy olyan legyek,
anyámnak, barátomnak is megfeleljek.
Megfelelek nekik, de így vagyok…
Szabad akarok lenni!
Nem tolok el senkit magamtól,
de elég volt a képből magamról,
hogy magamnak feleljek meg.
Szeretnék egyszerre több lenni.
Bárcsak lehetnék vékony és nem,
bárcsak lehetnék okos, hogy értsek,
bárcsak lehetnék buta, hogy éljek.
Hiába fáj, mindig fájt, és fog is.
Életem van, de valami úgyis hamis.
Nézem a futó füvet, a rozsdát,
csodálom a teheneket, a csordát.
Néha én is csordában vagyok,
de külön állok, és néznek a csillagok.
Nem akarok felnőni, öregedni,
nem tudok azzal élni, hogy egyszer…
Nem akarom, hogy vége legyen.
Bárcsak mindig fájhatna valami,
akkor érezném, hogy hitem létem
végén sosem kell bevallani.