Navigáció


RSS: összes ·




Ez+az: Mert nem merjük levenni az álarcokat…

, 520 olvasás, szomorufuz , 27 hozzászólás

Elmélkedés

"A csillagos ég alatt értjük meg kissé a misztériumokat."
"Csak a tér-idő végtelenje felelhet"

Felhők lógnak az égről. Nedves cseppekkel telítődik minden. A szél beléjük kap, sodródnak az égbolton. Hová viszik a felhőket? Hová lettek a napsugarak?
Elgondolkodom.
Ha nézhetem a felhőket, a Napot, a Holdat, a csillagokat, megnyugszom. Sok-sok minden titok marad, de nagyon sok mindent megértek belőle. Nekem a felhők élete egy olyan világ, mint a tavam. Egy tündérvilág.
Olvasom a versedet: szép, tetszik. Eszembe juttatja, amikor álltam a kertben és figyeltem a robogó felhőket. Eszembe juttatja azokat az estéket, amikor a lemenő nap gyönyörűre színezte a szálló felhőket. Lehetett álmodozni, történeteket kitalálni, meséket szőni köréjük, figyelni alakjukat.
A felhők: lehet szeretni, gyűlölni, írni róluk, vagy semlegesen fogadni őket.
Azt írod:
"Bennem is hasonló pillanatban született meg – egy kis mellékíz is belekerült – az emberi önkényről, beképzelésekről, talán hálátlanságról is, de ez rejtett, próbáltam őket, a felhőket lefesteni, igazi lényükben."
Igen, a felhők: élik az életüket, és bár lehet, "önkényesek", de bizony, sokszor jobbak, mint az emberek. Én jól érzem, hogy a versed igazán nem is csak a felhőkről, vagyis nem is a felhőkről szól, hanem az "emberekről", a sok-sok rossz tulajdonsággal felruházott emberekről. Mert mi – emberek – hányszor vagyunk úgy, hogy nem merjük kimondani, amit szeretnénk. Pedig mennyi szenvedés, mennyi félreértés helyére kerülne. Mikor azt hisszük, érti akinek a szavainkat szánjuk. Megérti, hogy neki, hogy hozzá szólunk. Mikor olyan támadások érnek, hogy lépni nem merünk, pedig majd beleszakad a szívünk, hogy nyíltan kiírhassuk, amit szeretnénk a világba kiáltani: hogy mennyire hiányzik nekünk, hogy - hogy szeretnénk úgy, ahogy van. Úgy, amilyen. Mert nem merjük levenni az álarcokat, már félünk minden mozdulattól, és minden pillanattól. S addig, míg visszahúzódunk a csigaházunkba, - és a másiktól várjuk, hogy végre lépjen, már nem merjük szemtől-szembe kimondani és tisztázni a kimondandókat. Addig csak szenvedünk és mindenben a rosszat látjuk.
Amikor elmegyünk az olyan apró, de szép dolgok mellett, mint a napsugarak játéka a felhők között, vagy a felhők mélységei, játékossága mellett. Amikor nem tudunk álmodozni az elúszó felhőkben, az alakjukban meséket szőni, amikor nem tudunk a felhők útján üzenni és a gondolatainkat, az érzéseinket átadni - és a "mellékízeket" és hálátlanságot érezzük, akkor az életünk is olyan, mint a vonuló felhők.
Akkor nézzünk fel a felhős égre és meglátjuk a felhőket, igazi valóságukban, viharosan, önkényesen, csalva és csalatva, - hálátlanul.
S egy kicsit álmodozzunk, megtalálva a gyönyörűségeket a felhőkben.
A lelkünk, az emlékeink, a szeretetünk és a felhők ÖRÖKÖK!

Megjegyzés: Gondolatok – Newyear – Felhők című versére.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Elmélkedés
· Kategória: Ez+az
· Írta: szomorufuz
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 336
Regisztrált: 0
Kereső robot: 23
Összes: 359

Page generated in 0.3058 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz