Már nem csattannak csókok parkok padjain,
csak fázva búj hozzád tavaszod szirma.
Csendben szólnak hozzám a szelek hangjai.
Ilyenkor élhetnek azok, kik írnak!
Hiába rozsdálik minden a magasban:
Zuhanó életet rejt egy-egy levél.
Szorosan ölellek, löklek az avarba,
majd dőlök el én is, egyedül ne légy!
Lapozok egy újat. Pilinszky versei,
sorai, képei köszönnek reám.
Amit elejtek én is… lelkem felszedik.
Itthon ülök. Csend. És szürcsölöm teám.
Erkélyen kinézve régmúltam visszanéz:
Fehér kerítések közt gyermekmoraj.
Kíváncsi kis kezek markolnak gesztenyét,
korláton cinege, s rettegő rovar.
Nem messze kezdtem első iskolámat el,
habár még ma is padokat koptatok.
A ragyogó napfény nem kisszobámban kel.
Őszi színek… most új költőt loptatok
belém. Szakadó szerelmek. Elég legyen!
Érzéseket ki? És hova hozna még?
Csordultig szívem egy sárga levélhegyen
Napok óta írok. Sorakoznak szép,
és annál is szebb pillanatok, illatok.
Ködös fejem szabadulna. Levegőt!
Ma feloldoznék minden egyes színvakot.
Újabb esőt várok, égben lebegőt.
Vasárnap van, fel ne keltsetek, hagyj ma itt
ágyamban, új álmokat némán írva.
Már nem csattannak csókok parkok padjain,
csak fázva búj hozzád tavaszod szirma.