Csend.
A csendben egy lassan moccanó tudat, egy villanó felismerés: - én…
Félhomály, halk neszek.
Zsibbadt, mindent elborító fájdalom: - ki az az én? vagyok valaki, vagyok valahol…
Értelmetlen szavak, erősődő zajok, élesedő fény: - tudom, ki vagyok, de semmi mást…
Egy ismerős arc, érhető szavak: - kórházban vagy, emlékszel valamire?
Semmire. Csak azt tudom, hogy fáj, nagyon fáj. Egyhe szúrás, és jön az áldást jelentő álom, a kín lassan meghátrál, újra jön a jótékony, vattába burkoló öntudatlanság.
Lassan tisztuló tudat, szivárgó emlékek: ültünk egy autóban, a miénkben, ott volt apa, anya és én… onnantól nincs semmi…
Mintha valahonnan a nagyon távoli múltból kapaszkodnának elő a képek: külföldre indultunk, ezek szerint most is ott vagyunk, azért nem értem a szavakat.
Az ismerős arcot várom: - mi történt?
Csendes válasz: - baleset…
-Apa, Anya hol van?
Apát áttolják egy tolószékben az ágyam mellé, anyáról hallgatnak. Lesütött pillájú szemük, hallgatásuk beszél, nincs többé.
Tolmács érkezik, fordítja az orvos szavait: - az életmentő műtéteket elvégeztük, amit lehetett, megtettünk, hajszálon múlt, a többi a betegen múlik…
Ismerős arc aggódva kérdez: - fog tudni járni?
Válaszul felvont váll, széttárt kéz…
Gipszágy, béna izmok…
Élni-, menni akarás, fájdalom, fogcsikorgatás… juszt is! csak azért is!
Rövid hír: Egy magyar család autóbalesetet szenvedett külföldön. Az autóban utazók közül egy középkorú nő azonnal szörnyethalt. Egy fiatal nő életveszélyes, egy középkorú férfi súlyos sérüléseket szenvedett.
Izgalommal vártam a 20. születésnapomat, mert úgy éreztem, valami új, valami egészen más kezdődik az életemben, és biztos, hogy az a születésnap nagyon emlékezetes lesz. Az lett…
Akkor kezdődött el a második életem…