Sorsomat a hátamon, elhordom, cipelem,
Hiányos is kicsikét, nincs benne, szerelem.
Az enyém, hát megszoktam, lenyomja vállamat,
Lassú életem után, várom halk halálomat.
Szertenézve, visszanézve, nincs bennem fájdalom,
Mert ha csak rá gondolok, hallhatom, láthatom.
Angyal volt ő nekem, szívemnek belseje,
Életemnek sava-borsa, sorsomnak veleje.
Ő már nincs és hamarost én sem leszek,
A kéz mely simogatta, néha még megremeg.
Levegőben jár a markom, beszívnám illatát,
Rég eltávozott a kedves, de tudom, vár: odaát!