Megannyi vándor gólya szárnya
terült szét felettem
a kéklő égen.
"Elmentek?" - kérdeztem,
csendesen a fű közül bámulva őket, de nem feleltek.
Katicabogár mászott fázósan a kézfejemre,
körbe-körbe forgolódott,
mint kutya az óljában, hogy hová hajtsa le páncélozott fejecskéjét.
Rezzentett egyet kicsi szárnyaival,
majd kényelembe helyezte magát,
s én,
megértően meleget leheltem rá azon a fázós őszi napon.
Barna pulóverem játszani hívta a szellők szárnyán menekülő faleveleket.
Eső esik…
Ázom az éjszakában,
Katicabogár békésen szundikál tenyerem oltalmában,
a faleveleket
a földhöz préselte a fázós, néma eső,
a gólyák távoli alakját pedig bekebelezte a napot ágyba terelő
sötétség…