Messzi arcodon más nap tört fénye pihen
mélybarázdás árnyék suhan át a kéjes réteken
omlott sugarak porlanak ott, hol mosoly fakadt,
s nem történt semmi más, csak egy forrás elapadt.
Zöldküllő figyel rám, fején piros sisak,
eszembe jutsz, hevülő tűznek láttalak…
mikor Te rám terítetted, puha meleg tolladat
száz vérszemű ugató farkas rögtön lelohadt…
Most, nélküled, éled az eddig nyugvó horda,
pofáját nagyra tátja, fogát vicsorítja,
nem érti, miért nem ül ki rajtam a rettenet,
s én nézem búsan, az ő szeméből is könny pereg…
Jól van az így, hisz nem lehet másként,
az ember éli életét vívódó óceánként,
emelkedik és süllyed, mint árapálykor a víz,
ajkába harap, míg szűkülő szemével korlátjára néz.
S a kagyló, az emlékek kagylója a szirtnek csapódik
kipattanó igazgyöngye szívembe vájódik,
hirtelen lángoló aranykígyó tekeredik át a tengeren
s azt sziszegi: beléd égetem, beléd égetem…
- Te voltál, vagy, és maradsz a végzetem… -
Online látogatók:
Látogató: 63
Regisztrált: 2
Kereső robot: 17 
Összes: 82
Jelenlévők:
