- Merengésem a Világról
(Ez, - talán akkor)
Kezeimben szorongatok egy mezei-virágcsokrot,
… - most szedtem, illata csiklandozza az orrom… Édes, oly édes,… óh!
- Csak ülök egy tó partján, kedves kis kutyám a lábaimnál hever, elmerengve gondolataim ostromolnak, (hol, mikor, meddig, miért és miért nem…, - és tényleg, - miért nem?)
Úgy repülnek, a percek, mint a sebes szél, s tűnnek el nyomtalanul a messzi határban.
Csak ülök némán, nézem a tájat, virágok, fák, illat, felhők, az égen a napsugár, s még egy perc.
Nem történik semmi!
- Már több mint két éve, - csak röpülnek a percek, mint ha sietnének valahová!
Nincs jelen, hisz azonnal a múlt részévé válik. A falánk Idő behabzsol minden újabb percet!
- De ha nem történik semmi, talán a Múlt is megszakad?
Így, egy idő után, se Múlt, se Jelen, se Jövő nem marad!
Mint egy burokba zárt Idő!
- Talán, ez már a Halál? (nem is tudom, hogy mióta érzem ezt, talán ezért szűnt meg minden ember köröttem?)
Hisz csodás minden, csodás a nap, 'Ő' is csodás és mégis szótlan várok valami megmagyarázhatatlan változásra! (egy hangra, egy érintésre, vagy csak egy pillantásra)
… Megint elszállt egy perc! (hallom, ahogy tovasuhan…, - 'elraboltalak' - kiáltja messze és kacag a határba!)
Lassan nyugszik a Nap, utolsókat kacsintja sugara, majd rám tör, valami 'félsz', valami nyugtalanít! (sajgó lelkem könnyeket csal szemeimből)
Mint ha ezernyi jaj-kiáltást hallanék! (segítség, segítség!)
- Nézem a csokrot,… - hisz haldoklik!
Jaj, ne… óh, ne! -, óh…, hadd siessek, gyorsan…
- de mire hazaértem, egyetlen kedvesem kezeim közt halt!
- Mint az utolsó percbe fúlt remény!
Megint meghalt bennem valami.
De a percek csak repülnek tovább…
Még várok egy utolsó csodára!
20080513
Ugyanaz a hely és mégis másként!
Megint a tóparton ülök, mint nem oly rég egy csokor virággal, de most csak úgy,
még múlik az Idő, pergő másodpercei kacagva suhannak tova, mintha engem nevetnének.
Amikor az éj lassan felkapaszkodik a keleti ég peremén s amott, nyugaton menekül tőle a remegő alkony, lelkem háborúját látom félve, csak ülök magamba roskadva, hol sok-sok gondolatom tolong egymást taposva, saját vágyát remélve, így törve ki némelyik létem burkából, míg rám borul az éj sötétje.
Most a Hold is sötét, - nincs, elbújt még ő is erre az időre, csak a sok kis csillaggyermek ragyog, mit sem sejtve, pajkos csínyükkel borítva az est egét.
… - Ködpárát lehel az esti szellő, mely arcomat, hűs kezével selyemként símogat, míg a víz fölé nem ér, s kitárt karjaival hívogat.
- gyere, gyere, vágylak Én!
Most már csak egy dolog, mit lelkem hétpecsétes börtönbe zár, utolsó szörnyű gondolatom csobban a vízbe, s egy pillanatra szűnik minden, mi egykor tél volt, tavasz és nyár,
- görcsösen sírok, s hol maradt az ősz?
- Hol maradt az ősz?
- Hát hol maradt az ősz?…
Nincsenek már a csillagok csak fejem fölött, ezüst-foncsora-vesztett, homályos víztükör s alatta kelő Nappal egy délibáb.
Lelkem arca tenyerébe temetve pihen, s így mereng,
- egyszer úgy is meghalok!
… - Egyszer… úgy is meghalok.
Azt hiszem, már nem kell az Idő elhasadt burkát néznem, és az ólompercei is hiába gyötrik a múltat feledésébe.
… - Nekem már nem telik az idő!
Újra halhatatlan lettem!
20080820
Louis De La Cruise
|