Mert néha…
Amikor az eső csendben kopog és sír,
Amikor a szél a lombokon szimfóniát ír…
Mert néha…
néha egy kis gyengédségre vágyom,
Szorosan hozzád simulni… álom, édes álom…
S a csendben hallani szíved dobbanását,
Mint homokszemek csendes pergését-hullását,
Megállítva az időt
Ölelj, s adj levegőt!
Mert néha…
Amikor halkan szívembe lopódzik a bánat,
sose bánd, hogy hozzád futok… add a vállad!
Csak egy gyermek vagyok, aki ölelésre vár,
ha látlak mosolyogni, semmi sem fáj már!
Mert Te én vagyok…
add a két karod!
Mert néha…
amikor jóért rosszat kapok cserébe,
amikor már nem tudom, merre lépjek,
amikor értelmét vesztve hull elémbe
az életem, s félelem hasít elmémbe,
Vajon miért létezem?
Segíts! Kérlek, emelj fel!
Mert néha…
Csak lézengek tétován a világban
és csak azt érzem: nem erre vágytam!
Ó, annyi könny, annyi jóakarat, annyi szó…
annyi imádság és fájdalom, annyi buktató…
Létezel, s létezem…
Te bennem élsz, s én benned támadok fel…
Mert néha…
amikor annyira egyedül vagyok,
hogy úgy érzem, a lelkem megfagyott…
Amikor az eső csendben kopog és sír,
Amikor a szél a lombokon szimfóniát ír…
Mosolyod, csendes szavad éleszt…
Állítsd meg, kérlek, az időt!
Szíved dobbanásában ölelsz:
köszönöm a szeretetet, s a levegőt!
2008.09.07
Online látogatók:
Látogató: 52
Regisztrált: 1
Kereső robot: 14 
Összes: 67
Jelenlévők:
