Úgy kell nekem a szeretet,
mint haldoklónak bíztató,
tikkadt földnek bő eső,
ha kiapad áztató.
Eső után ha kisüt a nap
szivárvány
színes fénytörés megtisztult
dörgő ég után…
Mezőnek szép virág,
s magok a földnek,
hontalan madárnak
tavaly rakott fészek.
Mint nyugodt alvónak
színes álomképek,
csillagtalan éjjelre
tiszta reggelek.
Mért csalnak meg mindig
csalfa, vak remények?
Add tudtomra kérlek
Mért hűlt ki a szemed?
Szemed távolba néz
hideg tekinteted,
elmaradt kézfogás,
engem zavar a csend!
Eltűnő álmok,
mond meg mit tegyek?
Nem bántottalak-
mért hűlt ki a szemed?.
Hisz itt vagyok, csak veled-
már rég kísérlek,
bárhol jársz: maradtam
béke szigete csak Neked.
Mi sejtjeimben érték volt
megosztottam veled,
hogy naggyá nőhess,
Te veled, sosem nélküled.
Nem tudom mért hull a csillag,
hamvadnak fények?
Úgy rág a kérdés, mint a féreg
Mért hűlt ki a szemed?
Úgy kellene a szeretet,
mint haldoklónak bíztató,
szép reményt, új esélyt,
varázslatot tartalmazó.
Hogy én is naggyá nőjek,
sejtjeimnek új erőt adó,
jelt hagyhassak utókornak-
hű szeretet, gyógyító.
Hiába suhannék utánad
erőtlen röptem…
Félek! Mélybe hulló,
száműzött csillaggá lettem.
Két szemem könnyben ég,
semmibe hullt évek,
szólnod sem kell… minek?
Tudom már mért hűlt ki a szemed!