Gyönyörű, vad, kék szempár,
Elevenen csillog, és nem vár,
Előlem elmenekül, elszalad,
Ő ki az enyém, mégis szabad.
De az idő könyörtelen, meg nem áll,
S így ez a megigéző, vad szempár
Most megtört, s fénytelen már,
Kis gazdáját elragadta a halál.
Végig kellett néznem ahogy eltávozik,
S visszatért oda lelke, honnan származik.
Néztem, ahogy szeméből elsuhan az élet,
Miközben beteljesedett rajta a végítélet.
Elment már, de nyomán megmaradt a fájdalom,
Az utolsó üzenetét a világnak mikor átadom,
Az Isten hatalmát, s kegyetlenségét átkozom,
Akkor is ha ezért a pokolra kárhoztatom.
Elvitte, kegyetlenül kitépte a testéből,
És én félek az elkövetkező estétől,
Hogy ő visszatér, és engem választ,
Arra, hogy megadjam neki a választ,
De hisz én még annyira sem tudhatom,
És a hatalmas Istent kérdőre vonom,
Miért nem lehet ez csak egy rémálom,
Miért vette el tőlem a legjobb barátom?
Megjegyzés: Ezt a verset annak a hideg téli napnak az emlékére írtam, amelyen a cicám távozott az élők sorából... ez már lassan öt éve, 1999 december 23-án, szenteste előtt egy nappal történt. Nagyon megrázott az állat halála hiszen addigi egész életem aktív szerplője volt. A vers olvasói megtudhatják, hogy mit éreztem akkor amikor a macskámat, aki egyben a legjobb barátom is volt, utólérte az elmúlás...
Online látogatók:
Látogató: 62
Regisztrált: 4
Kereső robot: 15 
Összes: 81
Jelenlévők:
