izzadt ujjak kényszerítik a billentyűt
még nyár van, de közeleg a meghűlt szív
nem bűnt ír a képzelet, ha közös vétket álmod
bár összefonna sorsunk, más utat kell járnom
súlyos a lábnyom. sok nehéz szó nem könnyít
lezárom az elmém, lelkem szemközt nyílt meg
érezd magad otthon, majd rabold ki. hagyom
még emlékkép sem lehet, hogy ott lógunk a falon
összeköt a keret, de elválaszt a kontúr
pont úgy mint a talaj, s a víz
szaladj ha bírsz, utolér a gondolat
könnyezel, ha írsz, kiteszem a pontodat
levetítem sorsomat, de megszakad a jelennél
mit se érnél nekem, ha nem jelennél meg
a vásznon, amin pihentetem pupillám
a képkocka üres. csak képzeletem fut így tán
utánad. hátha tükörként néz tiédbe
eldőlök a széllel, majd a tükörkép tér ki értem
hogy tartsa még a hitet, aminek nem épült templom
te állítasz oltárt, súlya csak itt bent nyom
szívemben a tempót csak egy metronóm, mi őrzi már
ha elszállnak a madarak, csendesek az őszi fák