Navigáció


RSS: összes ·




Próza: Az imádott ideál

, 413 olvasás, katona , 2 hozzászólás

Ezek vagyunk

      Az 1999-ben megjelent " Vezérlő alapelvek" című, első könyvem jelentősen kibővítette, az egyébként is széleskörű társadalmi kapcsolataimat.
Az életben történő sikeres eligazodás módszereivel foglalkozó könyvem megjelenése után nagy számú ismerős keresett meg telefonon és személyesen is, hogy gratuláljon a könyvem megjelenéséhez.

Az ismerősök körénél sokkal szélesebb azoknak a száma, akik ismeretlenül kerestek meg a könyvem dedikálását, vagy a könyvemben szereplő módszerek alkalmazásával kapcsolatos tanácsokat kérve.

      A rendkívül nagy számú megkeresés okát vizsgálgatva gyorsan megállapítottam, hogy azt mindenek előtt az eredményezte, hogy mint első könyves szerző elkövettem azt a hibát, hogy a könyvemben megadtam az elérésemhez szükséges információkat, ami nagyon megkönnyítette elérhetőségemet.
Ma már tudom, hogy ha meg akarom őrizni nyugalmamat, akkor legfeljebb a kiadó címét szabad megadni, vagy még azt sem.
      Azonban azt is el kell mondanom, hogy ennek a tapasztalatlanságomból követett hibámnak a sok kellemetlenség mellett sók haszna is van. Az olvasóimmal történt hosszabb, rövidebb találkozásaim során számos hasznos kapcsolatra tettem szert és olvasóimtól rengeteget tanultam, újabb és újabb ötleteket kapva további munkámhoz, írásaimhoz.



Egy újabb dedikációkérés

      Minden korábbi író-olvasói találkozást felül múlt az az eset, ami 2003. év nyarán történt. Egy szép napsütéses nyári reggel, egy számomra ismeretlen kellemes hangú hölgy hívott fel telefonon, hogy Ö régóta ismer, nagy tisztelőm és szeretné, ha dedikálnám a VEZÉRLŐ ALAPELVEK című könyvemet a számára, aminek nagyon sokat köszönhet.
      Tekintettel arra, hogy amint az már korábban is említettem elég gyakran teljesen idegen emberek kérték, hogy dedikáljam a számukra a könyvemet, nem tulajdonítottam nagyobb jelentőséget a kérésnek. Az nap éppen a Kempinszky szállodában volt egy egész napos konferencia, amin részt kellett vennem, ezért azt ajánlottam a hölgynek, hogy jöjjön el oda. A hölgy egy kis töprengés után azt mondta, hogy három óra tájban ér oda és arról fogom megismerni, hogy a könyvemet tartja a kezében, de megnyugtatott, hogyha én nem ismerném meg, Ö természetesen megismer engem.

Találkozás egy ismeretlen ismerőssel

      Három óra előtt néhány perccel otthagytam a konferenciát, ami a Kempinczki szálló első emeleti, nagyon elegáns konferencia teremben volt és lementem a szálloda előterébe, ahol azonnal megláttam, hogy már ott áll egy rendkívül választékos öltözetű, jó megjelenésű, középkorú hölgy, kezében a könyvemmel.
      Amint megpillantott azonnal mosoly jelent meg az arcán és elindult felém, és már messziről kézfogásra nyújtotta a kezét.
Én az első pillanattól kezdve meg voltam győződve róla, hogy én ezt a hölgyet még soha nem láttam, vagy legalábbis nem emlékszem rá, hogy valaha is találkoztam volna vele.

A hosszúra nyúlt dedikáció

      A Kempinszky szálloda halljában leültünk egy asztalhoz, elvettem a tollamat, hogy dedikáljam a könyvet.
A hölgy azonban azt kérte, hogy had mondjon el egy-két tapasztalatot a könyvemmel kapcsolatban. Én, ugyan sietni akartam vissza a konferenciára, de azért udvariasan mondtam, hogy nagyon érdekel és valóban érdekelt is hogy mi a véleménye a könyvemről.

Első találkozás a Margit-szigeten

      A hölgy nagy lélegzetet vett és elkezdte mondani: "bármennyire is furcsának találod, 17 évvel ezelőtt ismertelek meg, de a megismerkedés még ma is nagy hatással van az életemre."
      A hölgy elmondta, hogy egy fájdalmas szerelmi csalódás után egy kora nyári délután, a munkaidő után vigasztalódni, megvilágosodni ment ki a Margit szigetre. A szigeten látott meg engem egy padon üldögéltem, egy kékfedelű kis füzetbe írogattam valamit és néha, néha sétáltam egy kicsit. Ö is ott üldögélt néhány paddal arrébb és néha Ö is sétált egy kicsit, miközben arra gondolt, hogy milyen jó volna megismerkedni.
      A hölgy elmondta, hogy testalkatom, mozgásom és öltözetem alapján a már korábban többször végiggondolt férfi ideálját vélte felfedezni bennem. Az éppen elszenvedett csalódás után valami megváltó lehetőséget látott bennem és mindenre kész volt, még a nyilvános megalázkodást is beleértve, hogy megismerkedjen velem, de azért azt szerette volna elérni, hogy én kezdeményezem az ismerkedést. Nagy boldogan azon ábrándozott, hogy végre megtalálta a régóta keresett férfi ideálját. Hálálkodott a sorsnak, hogy nagy csalódása után éppen hozzám vezérelte.
Aztán derült égből villámcsapásként a sétányon hirtelen feltűnt egy hölgy, aki már messziről kezével a feje fölött integetve sietett felém és azt kiáltotta, hogy Károly, Károly.
      A hölgy elmondta, hogy még most is pontosan emlékszik arra, hogy milyen megsemmisítő pillanatnak érezte ezt a jelenetet.
Ö teljesen megbénultan állt ott és nézte, ahogy felugrok a padról és indulok az érkező hölgy felé. Állítólag amikor elhaladtam az Ö padja mellett boldogságtól ragyogó, mosolygó arccal odaléptem hozzá és mint valami régi bensőséges ismerős ember felé búcsúzó kézfogasra nyújtottam a kezemet. Szerinte egyetlen villanásnak tűnt, ahogy gyöngéden megszorítottam a kezét és gyors léptekkel elindultam az érkező hölgy felé. Számára, úgy érezte, hogy itt vége van a világnak. Nem volt benne sem harag, sem irigykedés, csak egyszerűen rádöbbent, hogy az Ö rövididejű ábrándozásainak ezzel vége van. Az ábrándjaiban élő ideálját már valaki más felfedezte és elragadta. Bánatában és zavarában azonnal elindult az ellenkező irányba és menekülésszerűen elhagyta a szigetet.
      Ezt követően évekig nem tette be a lábát a szigetre.

Boldog házas élet és titkos ideál

Egy éven belül férjhez ment egy József keresztnevű, nagyon kedves emberhez, akit azonnal elnevezett Karcsinak és a mai napig is így hívja. Egy fiúgyermekük született, akit ugyancsak Károlynak keresztetek és egy leányuk van, akit Karolinának neveznek. Nagyon boldog családi életet élnek. A férje egy nagyon hálás, családszerető ember volt, aki szinte a tenyerén hordozta Öt. Igazán nagyon boldog családi életet éltek, de őbenne örökre megmaradt egy elszalasztott csoda érzése.
      A szigeti találkozásunk után, esténként évekig újra és újra gondolatban lejátszotta magának a szigeti jelenetünket. Újra és újra átélte a boldog várakozást és a lesújtó befejezést.

Újabb találkozás a tv képernyőjén

      Aztán egyre kevesebbet gondolt a szigetre és szinte már el is felejtette az ábrándját, amikor megpillantott a televízióban, mint az egyik nagy rádiós cég vezetőjét, amint egy új állomás ünnepélyes üzembe helyezésén ismertettem az új állomást. Amikor megpillantott földbegyökerezett a lába és egy fazékkal a kezében, amit éppen a helyére akart tenni ott állt a tv előtt és már régen másról volt szó a tv -ben, amikor ismét magához tért.
Amint nézte a tv-t ismét lejátszódott fejében és érzéseiben a szigeti találkozásunk. Egész éjszaka ébren volt. Azon töprengett, hogy megkeres és lesz, ami lesz, elmond mindent. Aztán végig gondolta, hogy mit is mondhatna, azt, hogy valamikor látott a szigeten? Azt, hogy én voltam az ábrándjaiban élő ideálja? Belátta, hogy csak lehetetlenné tenné magát egy ilyen találkozással. Az idő múlásával lassan ismét lecsendesedett ez a vágya és még jobban csak a családjának élt. Nagyon boldog a gyerekeinek, akikben születésüktől kezdve titokban mindig az én jellegzetes vonásaimat véli felfedezni, de erről természetesen soha, senkinek nem beszélt.
Az emlékezetes tv után már tudatosan figyelte a híradókat és egyre többször sikerült látni a tv -ben és hallani a rádióban.
A gyerekek megnőttek. A családi boldogság ugyan továbbra is nagyon kellemes volt, de azért már nem az a régi bensőséges, valami egyre jobban kezdett hiányozni.
      A kislánya, aki kezdett átlépni a serdülőkoron egy iskolai bál után azt kérdezte: "Mamuskám, az apu előtt neked is voltak fiúid?" Hirtelen nem tudtam, mit válaszoljak, de végül is igennel válaszoltam, azt gondolva, hogy ezzel lezárhatom az ügyet. A kislányom azonban olyan nagy érdeklődéssel kérdezgetett, hogy elmondtam neki a szigeti történetet is, hisz semmi kivetni valót nem találtam benne.
      A szerelem érzésével éppen csak ismerkedő kislányom, hallhava a történetet együtt érzően szorongatta kezemet, szinte bele élve magát az én helyzetembe. Aztán hirtelen felugrott mellőlem, elém, állt és azt mondta: "Tehát az aput ezért hívjuk Karcsinak? és a tesom neve is ezért lett Karcsi.
Nagyon megdöbbentem ezen a felfedezésén, de mielőtt valamit is mondhattam volna, azt kérdezte: "Mamuskám még mindig szereted?"
"Kislányom, tudod nagyon jól, hogy én az apukádat szeretem." Felelősségre vonó hangnemben folytatta: "Igen? Azért hívod Öt Karcsinak"
"De kislányom az nem jelent semmit, hát te is Mamuskának hívsz engem, pedig a nagymamát hívjuk így."
Érvelésem azonban ellenkezőt eredményezte, mint amit vártam: "No látod Mamuskám, éppen ez az, hogy én a nagymamát ugyan olyan nagyon szeretem, mint Téged" kislányosan átölelt és úgy bújt hozzám, mint egy szerelmes.
Nekem sokáig úgy tűnt, hogy a szigeti történet a családban kettőnk titka maradt a leányommal, mert erről nem beszéltünk, de ha mégis szóba került, akkor csak négy szem között.
      A hosszúra nőtt mesét a hölgy a következőképen folytatta: "Egyszer aztán egy BM farsangi bálon, ahol a férjemmel együtt voltunk, megpillantottalak, amint éppen azzal a hölggyel táncoltál, aki a szigeten integetett. Nem tudom miért, de akkor ismét egy világ dőlt össze benne és hamarosan otthagytuk a bált. A BM bálig bennem az a gondolat élt, hogy az a szigeti hölgy akár a teavéred is, vagy a rokonod is lehetett. A farsangi bál óta azonban semmi kétség nem fért ahhoz, hogy te örökre máshoz kötötted az életedet."
      Az elmondása szerint, ezután egyre többet meg tudott rólam. Megtudta a nevemet, a címünket, sőt még a nyaralónk címét is megismerte egy véletlen folytán. Megtudta azt is, hogy elváltam és boldog, bensőséges élettársi viszonyban élek a szigeten látott Zsuzsival.

Találkozás a könyvemmel

      Aztán egyszer csak egy könyves boltban megpillantotta egy könyvön a nevemet.
Bár fogalma sem volt, hogy mit jelentettek a könyv címében szereplő „ vezérlő alapelvek”, azonnal megvette a könyvet és rohant vissza az irodájába, bezárkózott és olvasta, olvasta a könyvet. " Pontosan ilyennek képzeltelek el, mint amilyennek a könyvben leírod magadat. A munkaidő végén hazamentem, gyorsan elrendeztem a családot és folytattam az olvasást.
      Ez volt az első alkalom, amikor a családom tagjai valamit észrevettek rajtam a bennem dúló gondolatokból. Hol a fiam, hol a férjem kérdezgette, hogy "mond mi ez az érdekes könyv amit, ilyen nagy buzgalommal olvasol"
      A leányom látva a könyvön a nevedet, egy bizalmas pillanatban egyenesen rá kérdezett "mamuskám- továbbra is így hívott, ha hízelegni akart - ugye Ö írta ezt a könyvet?” Megdöbbentem, hogy a leányom bele lát a gondolataimba, nem tudtam, mit válaszoljak, de aztán egy kicsit hümmögve mintha nem jelentene semmit, mormogtam, hogy hát igen Ö írta. A lassan felnőtté váló leányom olyan furcsa cinkos kacsintással nézett rám, hogy én egész bele pirultam.
      A könyvet hamarosan a család minden tagja elolvasta.
      Egyik éjszaka, két óra tájban bementem a leányom hálószobájába, hogy leoltsam az égve felejtett lámpáját, de Ö nem aludt, hanem a könyvedet olvasta.
Leültem mellé az ágyra, megigazítottam a takaróját és jó éjszakát kívántam, de Ö megfogta a kezemet és marasztalt." Mamuskám, nekem is nagyon szimpatikus ez az ember, de azért mégis haragszom rá: Már másodszor olvasom végig az egész könyvet és egy szót sem ír Rólad." De kis lányom, hisz azt sem tudja, hogy ki vagyok és létezek e, mit írhatott volna Rólam?
"De hát azt mondtad, hogy ott a szigeten találkoztatok" Igen kislányom, találkoztunk, de az óta több mint 17 év múlt el.
" annyit azért mégis csak írhatott volna, hogy egyszer a szigeten kezet fogott egy lánnyal."
Pár pillanat hallgatás után így folytatta:
"Igaz nem csak rólad nem írt semmit, de a leányai anyjáról sem, írt egyetlen szót sem, mintha nem is létezne. Két gyermeket szült neki és szóra sem tartotta érdemesnek, tudd meg, hogy a te ideálod egy hálátlan kutya!"
      Mondta a kislányom, erősen kihangsúlyozva a mondat végét, majd hirtelen a szájára szorította a tenyerét és elhallgatott. Szájára szorított kézzel bocsánatkérően nézett rám és láttam hogy megbánta már, amit mondott.
Hirtelen én magam is teljesen egyetértettem leányom gyermekes igazságérzetével, de azért megpróbáltalak megvédeni.
"Kis lányom nem tudhatjuk, hogy miért, de biztos meg volt az oka, hogy miért nem írt a leányai anyjáról. Ne mondjunk igazságtalan ítéletet."
Kislányom magához térve hirtelen indulatából a következőkkel folytatta: "nagyon gondosan, sorról, sorra átnézve a könyvet és mindössze csak egyetlen pici hivatkozást találtam arra nézve, hogy van e valakije a te ideálodnak és mutatta a könyvben lévő sorokat: "tánciskolába járok a párommal?"
De, hát ki a párja?" kérdően nézett rám, mintha tőlem várná a választ.
Nem tudom miért, de nekem úgy tűnt, hogy kislányomnak valamiért nagyon fontos volt, hogy van e valamilyen kapcsolatom veled, vagy az, hogy kivel és hogyan élsz.
Az volt a benyomásom, hogy a kislányom, gyermekes féltésével szeretett volna valahogy kiábrándítani belőled.

A könyved elolvasása után hamarosan kiderült, hogy a család férfi tagjai innen, vagy onnan már korábban is ismertek tégedet. A fiam rajongva mondta el, hogy most már emlékszik rá, hogy hallott egy előadást, amit a Közgazdasági Egyetemen mondtál el. A férjem valamilyen tréningen találkozott veled és nagyon élvezte az előadásodat”
      - Most vettem észre hogy a hölgy tegez.-
„ A fiam - könyvedet olvasva- egyre jobban rajongott érted, míg egyszer csak azzal a meglepő hírrel jött haza, hogy "találkoztam az ideáloddal". Egy pillanatig semmi rosszra nem gondoltam, de aztán majdnem elájultam, amikor tudatosodott bennem, hogy a Karcsi fiam Téged nevezett ideálomnak. A fiam mintha mi sem történt volna folytatta, hogy a Vasas pályán látta a ’ doktor urat", amint golf labdát ütögetet és futott.
      Nagyon izgatott a dolog, hogy hogyan nevezhetett a fiam ideálomnak, mikor én erről a leányomat kivéve, soha senkinek nem beszéltem. Egy bizalmas pillanatban, amikorra fiammal csak kettesben voltunk a szobában úgy tettem mintha semmi jelentősége nem lenne, megkérdeztem, hogy miért gondolta, hogy Te vagy az ideálom. Az én drága kis fiacskám, aki már ugyancsak felnőtt ember, huncutul mosolyogva jobbra-balra billegette a fejét és mutáló éneklő hangon csak annyit mondott, hogy "tudok, amit tudok", és ezzel a maga részéről lezárta a dolgot. El nem tudtam képzelni, hogy az én szellemi sugallatomon kívül mit és kitől tudhatott meg az én kedves gyerekem. Talán a húgának járt el a szája? Amikor a lányomat felelősségre vontam felelőtlen csevegése miatt, nagyon megsértődve mondta, hogy "Mamuskám mit gondolsz te rólam?” Ez a válasz még inkább érthetetlenné tette a fiam viselkedését.

      Egyik este, amikor a munkámból hazaértem a leányom tanuló asztalán találtam a könyvedet, pedig biztos voltam benne, hogy bent hagytam az irodámban. Gyorsan rájöttem, hogy ez nem az a könyv, hanem egy teljesen új könyv.
      Ezek után már nem voltam meglepve, amikor pár nappal később a fiam mosolyogva mutatta, hogy neki is van saját könyve.
      Így a családban már három könyved volt és még ma is azt gyanítom, hogy a férjemnek is volt egy saját könyve az irodájában.
      A napi beszélgetéseink során egyre gyakrabban fordult elő, hogy kölcsönösen hivatkoztunk a könyvedben leírtakra. Mindenki azt a részt emlegette, ami az Ö igazát támasztotta alá. Az is kiderült, hogy ismeretségi körünkben több családban is ismerték és használták a könyvedet.
      A könyved egy nagyobb becsben volt a családban, aminek alátámasztásaként mondom el a következőt. Amikor a leányomat egyszer megszóltam egy kicsit, mert azt vettem észre, hogy egy ösztöndíj ügyben eltúlzottan akaratosan küzdött az igazáért, azt válaszolta: "Mamuskám ezt az állhatatosságot a te imádott ideálod könyvéből tanultam". és szinte igazolásként már hozta is a könyvet és megmutatta az alábbi általa erősen aláhúzott szöveget:

" Amikor az egyén hisz vágya teljesülésében és állhatatosan tevékenykedik is annak megvalósításán, tudata és tudatalattija olyan mértékben mozgósítja egész biológiai lényét, hogy célja elérése érdekében a legelrettentőbb kudarcoktól sem riad vissza. "

A könyved fantasztikus hatásának érzékelésére még egy példát szeretnék elmondani.
A Karcsi fiam, mint a fiú gyerekek többsége, nem nagyon szeret írni, ezért is nagyon meglepett, amikor egy ugyanolyan kis kékfedelű füzetet pillantottam meg a kabátja zsebében, mint amilyet Te tartottál a kezedben, ott a szigeten. Mindig nagy tiszteletben tartottam gyermekeim önállóságát és soha nem kutattam a holmijaik között, és nem olvastam el személyes írásaikat, de most nem bírtam megállni, hogy ne pillantsak bele a kis füzetbe, amire az volt írva: NAPLÓ. Reszkető kézzel vettem ki a zsebéből és nyitottam ki a füzetecskét. A füzet első lapján VEZÉRLŐ GONDOLATAIM cím után olyan csodálatos szavakat láttam rólam leírva, hogy a boldogságtól könnybe lábadt szemmel becsuktam a füzetecskét és úgy szorítottam magamhoz, mint, ha az az én pici kis csecsemő Karcsikám lenne. Könnyeimmel küszködve adtam hálát az Istennek, hogy ilyen melegszívű, kedves gyermekkel áldott meg.
      Ekkor tudatosodott bennem, hogy a te könyved a család minden tagjára, még a férjemre is igazán nagy benyomást tett. A könyved megismerése után gyerekeim egyre tudatosabban foglalkoztak a saját önmegvalósításukkal, tudatosan keresik a siker lehetőségeket, és állhatatosan dolgoznak céljaik eléréséért, miközben rendkívül tisztelettudó, áldott jó gyerekek.
      A könyvedből, amit többször is elolvastam én is rengeteget tanultam, ami nagyon hasznos volt a számomra, de talán annál is fontosabb volt, hogy sok olyan dologban erősített meg, amiről csak sejtettem, hogy úgy van, de nem voltam benne biztos. Az egyik legfontosabb ilyen dolog az, hogy a gyermekeim miért hasonlítanak terád.
Bár én nagyon szerettem a férjemet, de valamiért mégis arra vágytam, hogy az első gyermekem terád emlékeztessen. Terhes koromban, néha egyedül üldögélve otthon magam elé képzeltem az én születendő kis gyermekem kis kékszemű, szőke hajú arcocskáját és olyan nagyon boldog voltam, hogy ilyen gyermekem lesz. Amikor aztán megszületett az én drága Karcsikám ámulatomban majdnem elájultam, hogy pont olyan lett, mint amilyenről ábrándoztam. Az első napokban annyira tetszett a kis arcocskája, hogy alig tudtam levenni róla a szememet és egyre jobban téged láttalak benne. Erről persze senkinek nem beszéltem, hisz hogyan is beszélhettem volna. A rokonok és látogatók, mint ahogyan az ilyenkor szokásos találgatták, hogy kire hasonlíthat ez a gyerek. A férjem egyáltalán nem jöhetett szóba, mert Ö barna szemű, fekete hajú, kicsit kreolos bőrszínű, hosszúkás, markáns arcú ember volt. Akadtak, akik a férjem nagyapjához hasonlónak találták és voltak, akik azt mondták, hogy az én anyukámra hasonlít. Én voltam egyedül, aki biztosan tudtam, hogy kire hasonlít az én drága kis csodálatos Karcsikám.
A csodának nagyon örültem, de meggyőző magyarázatot adni a megdöbbentő hasonlóságra nem tudtam. Bele nyugodtam abba, hogy annyira szerettem volna, hogy olyan legyen, mint te, hogy ezt a természet megértette és megajándékozott vele.
Amikor aztán a könyvedben elolvastam ezt a részt és megmutatta a könyvemben:
„ Gondolataink, mint szellemi tevékenységünk leggyakoribb megnyilvánulásai, szellemi mivoltukból testünk közreműködésével materiális valósággá formálódnak.

A szobrász gondolataiban megalkotja a szobrot és keze mozgatásával kőbe örökíti gondolatait. A szobrász munkája ugyanúgy, mint számos más alkotó tevékenységet végző ember munkája, a szellemiből anyagivá válás folyamata.

Az emberi alkotásnak ezt a természeti csodáját még látványosabban mutatja be a neuro-fiziológusok azon megállapítása, hogy minden gondolatunk valamilyen biofizikai folyamat eredményeként maradandó nyomot hagy a sejtközi információs anyagban. Lényegében ez az a csodálatos pillanat, amikor a szellemiből, a megfoghatatlan gondolatból, a sejtközi információs anyagban biofiziológiai vizsgálatokkal "kézzel fogható" anyagi változást mutathatunk ki.”

Akkor egész belereszkettem, hogy ezek szerint valóban én alakítottam gondolataimmal ilyenre az én kis Karcsikámat."
      Nagy figyelemmel hallgatva a hiúságomat simogató elbeszélést magamban megállapítottam, hogy ez a hölgy, akinek még a nevét sem tudom, rendkívül sok mindent tud rólam és a könyvemről. Sok embertől, sok mindent hallottam már a könyvemről, de ilyen pontos és ennyire őszinte visszajelzést könyvem hatásáról még senkiitől nem kaptam.

      Az elbeszélés bármennyire is érdekes és tanulságos volt a számomra kezdett túl hosszúnak és bonyolultnak tűnni.
Egy alkalmas pillanatban, kicsit félve megkérdeztem, "mond, hogyan hívhatlak": "hát Zsuzsannának, mint az élettársadat" volt a válasz. Ez is meghökkentő volt a számomra de igyekeztem magamhoz ragadni a kezdeményezést, és nagy bátran kérdeztem: Zsuzsanna rendkívül érdekes és izgalmas mind az amit elmondtál és nagyon köszönöm, de azt mond meg, hogy miért pont most mondod el mind ezt nekem?
      A válasz minden eddigi meglepetéstől meglepőbb volt: "holnap kivándorlunk Ausztráliába és nem akartam úgy elmenni, hogy ne mondtam volna el mind ezt Neked, és ne találkoztam volna legalább még egyszer veled. Ki tudja, visszajövök e még valaha Magyarországra?"
      Aztán egy kis csend után az arca elkomorult, a hangja csendesebb lett és így folytatta:
"A drága jó férjem több mint két évvel ezelőtt közlekedési balesetben meghalt. A temetésén a férjem munkatársai mutattak be egy Ausztráliában élő magyar származású embernek, aki valamilyen kormányközi megállapodás alapja a BM- nél, a férjemmel együtt dolgozott két évet, akit már látásból ismertem.
A férjem halála után hirtelen ránk zuhanó, szinte elviselhetetlen családi fájdalomban a rokonság és ez az ember tartotta bennünk a lelket. Nagyon szereti a gyerekeimet, azt látom, hogy gyerekek is kedvelik Öt, így aztán hosszú gondolkodás után és talán a rokonaim unszolására elfogadtam házassági ajánlatát. Férjhez mentem hozzá, és újabb sok töprengés után most kivándorlunk Ausztráliába, ahol jelentős vagyona van és egy gyönyörű, szinte idillikus farmja, parkokkal és egy nagyon kedves villával. Már egy fél éve minden időnket a kivándorlás előkészítésével töltöttük el és most, hogy mindent elintéztünk, kiküldtünk mindent, amihez ragaszkodtunk, holnap végleg elrepülünk. A mostani férjem, akit- a kislányom legnagyobb megelégedettségére- következetesen Karcsinak hívunk már nekem is szerzett munkahelyet, egy magyar közösség könyvtárában és a gyermekek is folytathatják tanulmányaikat."

Újabb meglepetés

Az elbeszélésbe teljesen bele feledkező hölgy egyszer csak felkapta a tekintetét és elsápadva nézett a bejárat felé. "Te Jó Isten, itt jönnek a gyerekeim.” mondta nekem kétségbe esetten.
Azt hiszem a hölgynél csak én döbbentem meg jobban, a két felnőttes gyerek láttán, amint a könyvemmel a kezükben határozott léptekkel és huncut, bocsánatot kérő tekintettel közeledtek hozzánk.
Nem akartam hinni a szememnek, hogy mintha csak a Viktória leányomat és a Zoli unokámat látnám közeledni. Nem, ez lehetetlen, gondoltam magamban, ilyen élethű hasonlóság nem létezhet, futott át az agyamon. Ez biztos valami csalafintaság, amivel a gyerekeim meg akarnak viccelni. Azonban ez nem csalafintaság, hanem a természet csodálatos valósága volt. A két gyermek olyan hihetetlen mértékben hasonlított az én gyerekeimhez, hogy hiába próbálkoznék, le sem tagadhatnám Őket.
A gyerekek oda léptek az asztalunkhoz, tisztelettudóan üdvözöltek bennünket, székeket húztak az asztalunkhoz és leültek. Az anyjuktól nagyon udvariasan bocsánatot kértek, hogy kifürkészték útjait és engem arra kértek, hogy dedikáljam a kezükben lévő könyveket, amiből olyan sokat tanultak, és aminek olyan sokat köszönhetnek.
Megragadva az alkalmat gyorsan elvettem először a hölgy könyvét és az alábbiakat írtam bele:

" SOK SZERETETTEL ÉS TISZTELETTEL ZSUZSANNÁNAK, A LEGDRÁGÁBB GYERMEKEK ANYJÁNAK:
KARCSI
Aztán elvettem a kis lány könyvét, amibe a következőket írtam:
" SOK SZERETETTEL KAROLINÁNAK, VIKTÓRIA LEÁNYOM ÉLETHŰ MÁSÁNAK: KARCSI, A MAMUSKA IDEÁLJA "
A kislány tátott szájjal, betűről, betűre követte, hogy mit írok a könyvébe és szégyenlősen elpirult, amikor az aláírást is elolvasta.
A fiú könyvébe az alábbi dedikálást írtam:
"SOK SZERETETTEL KARCSINAK, A ZOLI UNOKÁM ÉLETHŰ MÁSÁNAK: KARCSI, A DOKTOR ÚR"
Karcsi megköszönte a dedikációt és
azt mondta " elnézést kérünk, de most a Karonlinnal el kell mennünk, és különben is nem egyszerre jöttünk nem egyszerre megyünk el" miközben odafordul az anyukájához.
Mire észbe kaptunk már, egy gyerekes kézfogás után el is mentek a gyerekek.

Pár pillanatnyi kínos csend után Zsuzsanna a következőt mondta: " látod ilyenek az én kedves, bolondos gyermekeim. Elnézést kérek a nevükben is."

Eddig a pillanatig úgy gondoltam, hogy én voltam a helyzet ura, de ettől kezdve teljesen elbizonytalanodtam. Mit is mondjak, mit mondhatok egyáltalán? Hallgattam.
A helyzetet a Zsuzsanna oldotta meg, mert mint aki jól végezte a dolgát, nagy nyugalommal és elégedettséggel felállt és búcsúzkodni kezdett: " "Kedves Károly nagyon köszönöm, hogy mind ezt elmondhattam, hogy még egyszer találkozhattam veled és annak is nagyon, nagyon örülök, hogy láthattad a gyerekeimet, akik mindig rád emlékeztetnek. A Zsuzsikát ismeretlen is üdvözlöm, és ha Ausztráliában jártok, feltétlen keressetek meg.
Mielőtt még elbúcsúznék had erősítsem meg még egyszer, hogy amit a könyvedben írsz az önmegvalósításról az az én esetemben többször is tejesen beigazolódott: nagyon akartam, hogy gyerekeim rád hasonlítsanak, meggyőződhettél róla, hogy mennyire hasonlítanak rád.
Néha, néha arról ábrándoztam, hogy milyen jó volna, ha egy olyan országban élhetnék, ahol a természet még érintetlenebb, mint nálunk és kedvesebbek az emberek. Akkor Kanadára, Japánra, talán Ausztráliára gondoltam. Látod ez az ábrándom is teljesült, bár nagyon drága árat fizettem érte.
Mindig szerettem volna a gyermekeimet bemutatni neked és nézni, hogyan csodálkozol az erős hasonlóság láttán. Íme percekkel ezelőtt ez is megtörtént.
      Már csak egyetlen dolog van, amit feltétlen el kell mondanom neked, mert ez volt eddigi életem egyik legnehezebb esete:
Letette a táskáját és visszaült a székére és ismét el kezdett beszélni:
„ A kettőnk idillikus kapcsolatának igazán mély emberi vonatkozásait és hatásait csak akkor kezdtem teljes mértékben megérteni, amikor alig néhány hónappal ezelőtt a kis lányom egyik nap az iskolából házjövet azonnal be jött hozzám a konyhába, az asztalra csapott egy fényképet és erősen feldúlt lelki állapotra utaló hangon ezt mondta:

" No nézd, itt van a te imádott ideálod!" aztán sokat mondóan kérdően nézett rám. Kezembe vettem a fényképedet és megkérdeztem, hogy honnan vette azt a fényképet, és miért néz így rám. " Hát nem látod? Mamuskám Te tényleg nem látod, vagy nem akarod látni, hogy az én tesóm kiköpött mása ennek az embernek?"
A nagy viharos kitörését követő kis szünet után folytatta: "Ezzel a szöveggel hívta fel a figyelmemet egyik osztálytársam az Interneten található fényképre."

Most kezdtem megérteni szegény kis lányom ártatlan gyanúját.
Az én lelkiismeretem annyira tiszta volt, hogy naivul azt hittem, hogy kislányom meggyőzésére elég lesz annyit mondani, hogy amióta az apukáját ismerem nekem senki mással nem volt testi kapcsolatom.
Tévedtem. A kislányom kitört magából és zokogva azt mondta: " Én már nem vagyok olyan kis lány, hogy ne tudnám, hogy a gyereket nem a gólya hozza" és még jobban zokogva folytatta:" Mamuskám hogy tehetted ezt velünk?"
Láttam, hogy a helyzet sokkal komolyabb, mint gondoltam. Oda léptem a zokogó kislányomhoz, magamhoz öleltem és azt mondtam, hogy az hogy a Karcsi annyira hasonlít valakire az csak egy véletlen.
Az én gyöngéd kislányom akkor, mint egy megbántott oroszlán kitépte magát a karjaimból, elém állt és indulatos hangon elkezdte mondani: " Véletlen?
Ugye véletlen volt, hogy találkoztatok a szigeten? Ugye azt mondod, hogy csak véletlenül fogtatok kezet?
Ugye az is csak véletlen volt, hogy az apukámat, akinek József a becsületes neve Karcsinak hívunk? Véletlen, hogy az első szülött gyermekedet pontosan Karcsinak kellett keresztelni? És ugye az is csak véletlen, hogy annyira hasonlítunk mind a ketten a te imádott ideálodra, hogy le sem tagadhatna bennünket? És ugye az is csak véletlen, hogy a Stive aput is Karcsinak hívjuk?"
A nagy indulattól kimerülten egy kis szünetet tartott, oda lépett hozzám és könnyektől elázót arccal szinte könyörögve mondta: " Mamuskám hidd el olyan nagyon szeretném hinni, hogy mindez valóban csak véletlen."
Teljesen magamba roskadtan álltam és hirtelen nem tudtam egy szót sem szólni, aztán végre a következőt mondtam: "Drága kislányom bármire megesküszöm, hogy mind a ketten a Karcsi gyerekei vagytok", de amikor ezt kimondtam már későn döbbentem rá, hogy nagy őszinteségemben milyen rosszat mondtam. "Igen a Karcsi gyerekei vagyunk, de melyik Karcsinak a gyerekei?” Tört ki ismét magból a kis lányom. Kérdését szinte meg sem várva, mondtam, hogy természetesen a Jóska Karcsi gyerekei vagytok. Sok mindent próbáltam mondani, hogy megbékítsem, de nem sikerült. Akkor jutott eszembe és azonnal mondtam is "kis lányom az apukád és a Karcsi testvéred is már találkoztak ezzel az emberrel és soha egy, szóval nem említették, hogy valami gyanújuk lenne" az én kis lányomnak erre is meg volt a válassza: "Mamuskám nem vakok Ők, hanem gyáva nyuszik, akik nem merik megmondani neked az igazat"
Megpróbáltam visszavágni:" Nem engedem, hogy gyáva nyusziknak tartsd Őket. Egyszerűen bennük sokkal több tapintat van, mint benned és nem akartak engem megbántani a gyanítgatással"
Már teljesen kétségbe voltam esve, hogy hogyan békítsem meg a kislányomat, amikor egy kicsit nyugodtabb hangon fordult felém:" Mamuskám én tulajdonképpen mind a három apukámat nagyon szeretem, de igazán nagyon szeretném tudni, hogy melyikük a vér szerinti apukám. Jogom van tudni. "
Meglepett és meghatott ez a váratlan fordulat és most engem fogott el a sírás: " Igen kis lányom jogod van tudni, hogy ki a vér szerinti apukád, de kérlek, ne akard elvenni tőlem a hosszú évek óta ábrándjaimban élő ideálomat. Nekem is jogom van hozzá" Aztán, megdöbbenve azon, amit mondtam, egy kicsit megnyugodva folytattam:

„ Kislányom belátom, amiket felsoroltál mind ellenem, szólnak és azért, hogy így van egyedül én vagyok a hibás. Kérlek, gondold meg, ha nekem a legkevesebb titkolni valóm is lenne az én ábrándjaimban élő ideálommal kapcsolatban, akkor józan ésszel nem arra kellett volna törekednem, hogy ennek kapcsolatnak még a látszatát is elkerüljem? De az én lelkiismeretem olyan tiszta, hogy soha nem is gondoltam, hogy ábrándjaim ideálját titkolnom kellene."
Kislányom közelebb lépet, hozzám, letörölte a könnyeket az arcomról és őszinte megbánással kezdte:" Drága Mamuskám, hát persze, hogy neked is jogod van az ábrándjaidban élő ideálodhoz, de talán mégsem ennyire. Drága mamuskám, kérlek, ne haragudj, bocsáss meg nekem, hogy ilyen nagyon megbántottalak, és újabb kitörő zokogás közben mondta: "Az egész csak azért történt, mert mióta az apukám meghalt te vagy az egyetlen mentsváram és nagyon megijedtem, hogy elveszítelek. Tudd meg, hogy nagyon féltelek. Féltelek a Stive-től, féltelek az ábrándjaidban élő ideálodtól. Mindenkitől féltelek. Kérlek, nagyon szépen kérlek, maradj meg az én drága mamuskámnak." Lelkem mélyéig meghatott a lassan felnőtté váló kislányom gyermekes ragaszkodása. Lassan mind a ketten megnyugodtunk, és hosszan elbeszélgettünk. Ettől a pillanattól kezdve a leányom felnőtté vált és igazán mondhatom, hogy jobb barátnőt el sem tudnák képzelni.
A hölgy itt megállt és csendesebb, elgondolkozó hangon folytatta:

’ Még sok mást is mesélhetnék, ami a könyveddel és veled kapcsolatos, de most már igazán el kell búcsúznom, mert találkozom van a férjemmel."
      Egy kicsit elcsendesedett, felállt odalépett mellém és azt mondta:
"Kedves Károly csodálatra méltó, hogy ma is pontosan úgy nézel ki, mint amikor a szigeten megláttalak. Bevallom, nagyon vártam, hogy találkozzak veled, de a vágyamnál sokkal jobban féltem attól, hogy ki kell majd ábrándulnom ábrándjaimban élő ideálomból. Attól féltem, hogy az én imádott ideálomból egy öreg, pocakosodó, megkopaszodott emberel, fogok találkozni, de szerencsére tévedtem. Azt hiszem, ha nem vándorolnánk ki, talán soha nem vettem volna a bátorságot, hogy megkeresselek. Most azonban nagyon boldog vagyok, hogy találkozhattam veled és továbbra is megtarthatlak ábrándjaimban élő ideálomnak"
      Nagy magabiztosan búcsú kézfogásra nyújtotta a kezét és mire feleszméltem már a szálloda ajtajából még egyszer visszanézve elment, talán örökre.

Pár percig még ott üldögéltem az asztalnál és arra gondoltam, ha semmi mást nem értem el a VEZÉRLŐ ALAPELVEK című könyvem megírásával csak ezt, akkor is nagyon megérte.
      A hosszúra nyúlt találkozás úgy kizökkentett a megszokott kerékvágásból és a konferencia témájából, hogy ebből a számomra mesebeli világból már semmi kedvem nem volt vissza menni a konferenciára. Magam akartam lenni a gondolataimmal, hogy megpróbáljam rendezni azokat, mert akkor ott úgy éreztem, hogy a hallottak alapján valami bent, nagyon mélyen a lelkemben rendezésre vár.
      Kisétáltam a 2-s villamoshoz és kimentem a Margit szigetre. Szép lassan bandukolva, gondolataimba merülve elsétáltam azokhoz a padokhoz, ahol a Zsuzsanna elmondása szerint megismert.
      Ahogy ott sétáltam eszembe jutottak azok az idők, amikor egy fájdalmas vallás után, lelkileg összetörve, lakás és jelentősebb gazdasági háttér nélkül, hitemben csalódottan, mélyen elkeseredve próbáltam új értelmet, új alapot teremteni további életemhez.
      A válásunkért soha senkit nem hibáztattam és most sem hibáztatok, hisz bizonyára én több okot is adhattam arra, hogy a helyzet így alakuljon, de az biztos, hogy én magamtól soha el nem váltam volna.
      Bármennyire is kemény, katonás neveltetésem volt, akkor, megfosztva nagyon szép, magam által berendezett családi fészkünktől, elválasztva szeretett gyermekeimtől, teljesen elveszettnek éreztem magamat. Elveszettségemben a legnagyobb támaszom az én drága Zsuzsikám és feledhetetlen szülei, meg kedves rokonai voltak, akik nagy türelemmel és tapintatossággal vezettek vissza abba a boldog családi életbe, ami lehetővé tette, hogy új életet kezdjek, hogy szorosabbra fonjam kapcsolatomat a tőlem elválasztott leányaimmal, hogy újabb és újabb sikereket érjek el, hogy megírjam a VEZÉRLŐ ALAPELVEK című könyvemet, hogy egy teljes értékű emberi életet éljek.
      Az is átfutott az agyamon, hogy amilyen konok vagyok akkor az is megtörténhetett volna velem, hogy gyermekeim és rokonaim fájdalmas szégyenére az utcákon csavargó, testileg, lelkileg megrokkant, elesett emberként éljek, mint sokan mások, akik úgy jártak mint én, és egy hideg téli reggelre, megkeseredett nyomorékként fagyhalállal haljak meg.

      Elmélyült töprengésemből egy ismerősnek tűnő hang zökkentet ki, mintha a Zolika hangját hallanám:
"Doktor úr!, Doktor úr!"
Hátra nézve láttam, hogy a Karcsi fut utánam, engem szólítgatva.
Amint megláttam Őket a Karcsi mögött felém sétálva, azonnal tudtam, hogy Zsuzsanna és családja jött el, elbúcsúzni a szigettől.

"Hát ez nem lehet igaz. Ennyi véletlen nem képzelhető el. Ez valami varázslat. Lehet, hogy csak álmodtam ezt az egészet?"
Amikor közelebb értek, Zsuzsanna szólalt meg:
"Károly hát nem csodálatos, hogy mind a ketten ide jöttünk?"
Bemutatta a férjét, aki nagyon szimpatikus, kicsit régiesnek tűnő, ízes magyar nyelven beszélve gratulált a könyvemhez és Ö is megerősítette az ausztráliai meghívást.
      A gyerekek egy pár szál virágot szedtek a virágágyásokban, hogy elvigyék magukkal Ausztráliába, az új hazájukba.
      Rövid kis udvariassági beszélgetés után beszálltak abba a taxiba, amivel jöttek, és ami ott várakozott rájuk és elbúcsúztak, mondván, hogy most az indulás előtti napon még olyan sok mindent szeremének még egyszer megnézni.
A taxiba beszállva "Viszontlátásra Ausztráliában!" mondogatták egymás után mosolyogva.
      A taxi elindult és eltűnt a fák mögött.
      Én magamra maradva, még egyszer visszasétáltam a padokhoz, leültem egy pár percre.
      Gondolataim a múlt és jelen között cikáztak, és úgy éreztem, hogy ebben a pár órában egy csodálatos álomvilágba illő, újabb élettel lettem gazdagabb.

      A Zsuzsannával történt találkozás után még sokat gondolkoztam a hallottakon, a történteken és csak azt mondogattam: "Hihetetlen! Hihetetlen!"
Ez az egész olyan hihetetlen, hogy még magam is alig tudom elhinni, hogy ez történt velem. Sokáig senkinek nem beszéltem erről a találkozásomról, de ha meg
is említettem az csak nagyon érintőleges volt. Azt gondoltam, hogy ez annyira személyes élmény, hogy talán mást nem is érdekelhet. Azt is gondoltam, hogy ezzel a számomra nagyon is tanulságos történettel nem kellene az én drága Zsuzsikámat és leányaimat is kitenni olyan kételyeknek, mint amilyenek a Zsuzsanna leányában olyan nagy lelki viharokat kevertek.
Aztán az is eszembe jutott, hogy mi lesz, ha egyszer mégis csak ellátogatunk Ausztráliába, vagy a Zsuzsanna kopogtat be hozzánk a rám megszólalásig hasonlító gyermekeivel. Akkor kezdjek majd, mentegetődző magyarázkodásokba. Sokat tépelődtem, hogy mitévő legyek. Írjam le ezt a képtelenség határát súroló, akár öndicséretnek is tekinthető történetet, vállalva a túlzásokat, mondó gyanúját.

      Aztán végül is a VEZÉRLŐ MOZAIKOK című könyvem kéziratának rendezése során úgy határoztam, hogy bármennyire is személyes és hihetetlen, mégis csak leírom ezt a történetet, úgy ahogy történt. Azt hiszem ebben a történetben semmi nincs, ami miatt bárkinek is szégyenkezni kellene, sőt egy igazán felemelő lelki vonzalom megismerésével lehet gazdagabb mindenki, aki ezt a kis történetet elolvassa.

      Az olvasóra bízom, hogy csodának, véletlennek vagy az élet szigorú törvényszerűségének minősítse a történteket.
Ma még nem tudhatom, hogy ez a történet hogy folytatódik, de az biztos, hogy én soha életemben nem fogom elfelejteni Zsuzsannát és gyermekeit.



Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezek vagyunk
· Kategória: Próza
· Írta: katona
· Jóváhagyta: Medve Zsolt

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 315
Regisztrált: 0
Kereső robot: 24
Összes: 339
Jelenlévők:
 · gazzo


Page generated in 0.2913 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz