Vihar tölcsér szenvedélyében forgok,
velem repül, kavarog ház, asszony, gyerek,
minden amihez közöm volt,
félutamból visszanézek,
vállamon érzem még tetteim százujjú nehezét,
lent a sebzett tüdejű Föld suttog
utánam gúnyos szavakat,
emlékeim, mint
nap-fénnyel teleírt falevelek,
csapkodják számkivetett isten-fényű arcomat,
már nem kergetem
a sziromtépő kivérző gyönyört,
az ég ablakát keresem, a küszöbön túli jövőt,
tenyérnyi kék-reménység után kutatok,
hogy végre beleláthassak
a végtelen szülő-ágyékába,
ahol meztelen csöpp erőként
jöhetek újra világra, s csecsemőként,
Isten bölcsőjében dajkálva,
új napként világíthatok…