Múlik az idő, s barátom szemében is
megjelenni látszik a halál fénye…
Egyre inkább öregszem én is,
remegő kezem sem szorít már úgy, mint régen…
Csontjaim csikorogva, port szuszogva fordulnak el egymáson,
Már csak porfogó vagyok, mint amott az a régi vászon…
Mozdulnom is nehéz… Inkább csak bámulok ki az ablakon,
Nézem, ahogy az embertömegek néma sikollyal szemükben rohannak…
Rohannak, mintha lenne hová sietniük,
Pedig ők is tudják már: Nincs semmijük…
Bábok vagyunk egy hatalmas, magára hagyott sakktáblán,
Helyben járva bosszúsan verjük a port, s várunk…
Várjuk, hogy valaki játsszon már…
Közben emberöltők telnek és én is egyre nehezebben szorítom ezt a whiskys poharat.
Múlik az idő…, s a halál fénye szűrődik át már az én szememen is…