Ez már a huszonhatodik,
dorombolnak mellemen
a nyarak, tegnapok.
Éjszakai majdnem csend
telepszik az édesen meleg
szoba bútoraira.
Viaskodom a hová lett
és a mi lesz között
elterülő csatamezőkön
a borostás egóval és a
belém kövült gyávasággal.
Milyen szorgalmas tud lenni
az öntudat.
Szerelmet meg kéjt hajszolok,
mint meglépett szüleit
a gyerek, kikről
csak hallomásból tud.
Mintha valaki mesélt
volna róluk.
Miután rájuk leltem,
fordultamban faggatom,
isten tudja, kit: csak ennyi?!
(A hiány hegyei eltakarják
a megéltek halmait.)
Aztán minden válaszra
csak legyintek – mert kurva
bölcs vagyok…
Ajtókat nyitogatok,
botladozom a redves küszöbökben,
káromkodom, pedig én
nem nézek a lábam elé…
Azt hiszem, ha majd az
Örökkévaló előtt megállok,
irdatlanul kipofoz, és leszid,
mert nem vettem le a sáros
bakancsot.