Erdőben
Csörgedező patakocska
átlátszó vize
szűri a napsugarat és a mosolyomat.
Óh, ez az ártatlan, makulátlan lélek
megrontja az élet.
Elvadítja és elvakítja
a láthatatlan, de tapintható rossz.
Mint a borostyán
körbe fonja
a kisleány testét
és szép lassan megfojtja.
Kiáltozik, sír, őrjöng,
egyetlen menekvés
a gyáva önpusztítás,
s a csöndes elmúlás.
Ennyi volt az ifjúság,
szerte foszlott álmok
vágyak.
Kimondhatatlan érzelmek
amik össze dőltek mint a kártyavár.