A hatalmasok is azt hiszik, csupán álmodnak engem.
Álmaimat elviszik, míg kínjaim a világba rengem.
Rozsdás harang vagyok, mit a hajnal húz fel önmagára.
Míg temetéseken ragyog; réztestem forróságot önt a mára.
Mert a rothadás is sivár; ritka aranymázban vérbő inggel
akárhány ünnepelt évet kivár, míg ritka nem-létem ring el:
Addig is templomom kertje a gaz erdőknek… Hegyeknek…
És kongó hangjaim az éggel tisztán, örömmel lebegnek.