Szigorú törvénye az égi forgásnak,
Csendes déli percek délutánná szállnak.
Szürkére vált szépen távol-hegyek kékje,
Tücsökszót hintve el széles mezőségre.
Messzi, lomha felhő, míg az esőt sírja,
Alulról a vén nap szépen megpirítja
Nyugtában is van még varázslatos karja
Szivárvány íveit utószor lobbantja.
Szivárvány íveit, milliomnyi színét,
Illatozó rétnek szürkületi ízét.
Út pora, ha volt is, fáradtan leüle,
Rég elmúlt a vándor kabátja mögüle.
Vándorok kabátja régesrég nem ballag,
Terítették aztat szegény derékaljnak.
Végtelen szép pusztán, mint az apró mécsek,
Erre is, arra is pásztortüzek égnek.
Pásztorok tüzénél, ahogyan is illik,
A megfáradt vándort szépen megvendéglik,
Megköszöni illőn, fizet, de nem pénzzel,
Sosemvolt világgal, szép csodás mesével.
Láthatatlan füstje szép, csodás mesének.
Fényességes fényt ad pásztorok tüzének,
Tündérek eljönnek, körülülnek, nézik,
Pásztorféle népek bizonyosan érzik.