Navigáció


RSS: összes ·




Próza: Gondolatok az életemből…

, 294 olvasás, zarver , 2 hozzászólás

Néhány szóban

Előszó helyett... Nem hagy nyugodtan a gondolat, hogy valamit hagyni kell magunk után, ha már nem leszünk. Mi lehet az - mit kellene tenned - hogy az életed értelmet kapjon és ha még a feledésbe is merül az emléked, megmarad utánad talán egy írás, egy hangulat ami vagy magával ragadja az olvasót vagy egyszerűen becsukja a könyvet.

Mottónak:

"Kiáltok csak feléd
Üzenem a porból
Nem vagyok egyedül
Csak egy a milliókból!"

/Oberhauser Csaba/


Mivel lehetne kezdeni? Talán a születéssel de arra nem-igen emlékszünk.
Első emlékek a gyermekkor titkos világából, homályosan villannak elő.
Talán az, hogy valaki elrontotta a háromkerekű biciklidet, vagy egy fagyos reggelen kitörted az ablakot, mert egyedül ébredtél és mert féltél?
Hogy lehet kitörni a bejárat ablakát egy karcolás nélkül? Hogy lépdelhet a kicsi láb, a fagyos talajon, hogy megkeresse az édesanyját, aki kora reggel, ha kis időre is, de munkába megy. De előtte még óvatosan melléd csúsztatja a díszpárnát, mert az megvéd és becsap amikor kezeddel keresed a megszokott testet ami megnyugvást ad.
De telnek az évek és egyre többre emlékszel, illatokra, hangokra, elmosódó arcokra, akikről tudod ki az és ha most ide állna eléd, csöppet sem csodálkoznál, hogy Ő nem változott semmit... Neked ugyan az a gyermek maradt, aki a pajtásod volt egykoron.

A nagy kert tele fával. Gyümölcsei, de előbb virágai bűvölnek el. És tudod azt is, a fűben hol kell keresni a sóskát, tudod mikor a legfinomabb, tudod mikor és hol nyílik ki az ibolya és mikorra várható a vásár. Az első tavaszvásár! Kora reggel hallod, ahogy gyülekeznek a teli szekerek, a gyermekszemnek csupa csoda dolgokkal.

Mézeskalács! A cukorka olyan mint a kakas és fütyülni is lehet vele, de nem sokáig mert hamar elolvad. Az édes íz pedig boldoggá tesz. Ha emlékeidben tovább keresgélsz, ott vannak a palántasoron az ismerős arcok, árvácska, hagyma és minden zöldség.

Odébb már érdekesebb a világ, szalmakalap, kistáska, hordók, teknők és ki tudja még mi minden, nem is érdemes tovább várni. Csábít a giccs vagy ahogy románul mondják: mititei. Kicsit jelent, kis húsdarabok szénen sütve és mustárral tálalva. A tálalás szó túlzás, mert kezedbe adják és alig várod, hogy bekapd őket. Elmaradhatatlan az ilyen vásáron a sok barom, - azért is hívják baromfi vásárnak mert van ott minden - tehén, ló, rózsaszín malackák sokasága. A cigányok nagy vehemenciával próbálgatják lovaikat és persze mindenki maga a lovát dicséri. Bámulják is sokan őket, ott van a végállomás.
Útközben megvett tökmagot rágcsálva órákig lehet őket nézegetni. Az alku, a legérdekesebb része a műsornak. Köpködik a tenyerüket, belecsapnak egymáséiba, ha már megegyeztek.

A szerelmesek a mézeskalács szívet nézegetik, benne egy kis tükörrel. Ki tudja, estére hány lány teszi el emlékbe, hogy majd évtizedekkel később az élettől meggyötörve, egy pillanatra elővegye, emlékezni. Évente, négyszer van vásár. Meghatározó esemény a falu életében. Lassan melegednek a napok, a virágokból már formálódik a gyümölcs. A folyó is kezd színt váltani. Ha beledugod a lábad, egyre tovább tarthatod benne. És eljön az a pillanat is amikor habjaiba vetheted magad. A folyó életem meghatározó közege volt. A kúria ahol laktunk, a férjem nagyszülei tulajdonában volt. Valamikor Örményországból menekült nemesi család, tíz gyerekkel. Az egyik, a férjem nagypapája volt.

A család szétszóródott és a hátramaradottak eladták a kúriát. Inkább a földet választották, amit aztán elvettek tőlük.

Maradt a nagy semmi.

Nekem megadatott az a szerencse, hogy ott lakhattam, mert az egyik felében szülő otthon volt és az édesanyám ott dolgozott. E nagy ház mögött folyt a Feketeügy. A nagy folyó, ahol napjaimat töltöttem egészen 16 éves koromig. A nyári reggeleken első az volt, hogy megnéztem süt-e a nap, és ha igen, akkor irány a víz. Hamar megtanultam úszni, mert a nagyfiúk megtanítottak. Mégpedig úgy, hogy beledobtak a vízbe. Ha már fulladoztam azonnal kivettek. Nem tudom hányszor történt meg, mert én igencsak gyakoroltam és hamarosan már versenyt úsztam velük. Ha megéheztem szaladtam előre. A kemencében sült kenyérből leszeltem egy jó nagy darabot és megkentem, legtöbbször csak zsírral.Visszafelé már más volt az útvonal, nem a baromfiudvaron át, hanem a kerten keresztül és szedtem a hozzávalókat, hagymát, uborkát vagy éppen fokhagyma szárat. A szalmakalapot a már érett almával, körtével töltöttem meg, elég volt estig. A nyári esték csodálatosak falun.

Előbb a csorda jön meg. A teheneket már jóval előbb várják gazdáik, minden sarkon embereket látsz. Meg is beszélik a falu dolgát baját. Néha megjelent a falu dobosa, egy sánta ember volt. Csúfolták is ezért szegény, de hamar vége lett a a gyerekek rosszaságának, mert mindig ott volt egy – két felnőtt és szétcsapott közöttük. Ez volt a nevelés egyik formája, de használt, mert úgy szaladt szét a sok mezítlábas, szeplős gyerek mint a verebek. Közhírré tétetik! – hangzott fel a dobpergés után – megtudta a falu, mikor lesz vásár és minden, a falu életével kapcsolatos dolgot. Miután meghalt, nem is volt már dobos a faluban érződött a jele, hogy változni fog a világ.

Ekkor már volt egy tv. a faluban, de azért a szórakozás helye még mindig a park, a mozi és a bál. Igen, a bálok nagyon híresek voltak. Jöttek is a legények a szomszéd falvakból, ki biciklivel ki gyalog. A legfontosabb szerepe nem is a fiatalságnak volt vagy csak közvetve. Mert az asszonyok férjeikkel megtöltötték a termet a fal melletti padokon lesték ki kivel táncol, mit csinál hogy fogja a derekát vagy éppen a kezét. …egy ilyen bál jó beszédtéma volt legalább egy hétig vagy a következőig. Gyakran voltak ilyen összejövetelek télen – nyáron. Itt köttettek a nagy szerelmek és a nagy csalódások.
Szerelmek! Ebben is részt vett az egész falu! Ki illik kihez, ezt mindig megbeszélték és a döntést is meghozták. Jaj volt annak, aki nem alkalmazkodott a nép akaratához.

Estére nem hogy elcsendesedett minden, inkább megelevenedett.

Kezdődött azzal, hogy a gazdák várták a csordát. A beszegődöttek, már jóval hamarabb indultak kondérral a kezükben a tejért. Útközben még találkoztak ezzel, azzal és meg lehetett beszélni a napi történéseket. Fejés után vacsora és ezután ki lehetett ülni a ház előtti padokra. Hiába a szúnyogok özöne, az embereket ez egy cseppet sem zavarta. Meggyújtották a már megszáradt marhatrágyát, ennek a szagát még a szúnyogok sem szerették, az emberek jól elvoltak vele.

Gyermekkorom idején, a téli estéken, a petróleumlámpa mellé gyülekeztek az emberek. Egy-egy áporodott szagú konyhában, a férfiak az asztal mellett ülve kártyáztak hatvanhatot. Lábuk mellett a demizson gyakran emelkedett a magasba, hogy teletöltse a poharakat és megáztassa a büdös pipa vagy szivartól kiszáradt torkokat.

Ekkor is mint nyáron a mese a háborúkról, a nélkülözésekről szólt. A gyerekek tátott szájjal hallgatták az öregek meséit és várták, hogy nagyok legyenek. Majd ők is megjárják az élet útját, hogy legyen mit mesélni, majd ha megöregednek. Minden és mindenki része volt ennek a közösségnek. Nagyon rosszat kellett hogy tegyen az, akit kiközösítettek.

Volt egy öreg a faluban, deréktól lefelé béna. Nem tudom így született-e, vagy egy gyerekkori betegség tette ezt vele, de ő volt a falu "Samu bácsija". Reggel egy négylábú székre hasalt és vonta magát a földön, amíg ki nem ért a kapu elé. Itt üldögélt egész nap. Néha behúzta magát enni, meg a dolgát elvégezni. De Samu bácsi mindig kint volt. Nem emlékszem, hogy valaki bántotta volna. Körülötte mindig volt valaki, mindig beszélgetett valakivel, szerintem a legtöbbet Ő tudott a falú életéről. Ez volt a az tolerancia, amit ma újra és újra megmagyarázunk de nem élünk meg. Volt nálunk szellemi fogyatékos, volt egy aranyos törpe néni, mind részei voltak a falunak.

Igen ez volt a szép, de mint minden ember életében jön valami. Előtör az ismeretlenből és meghatározza az életed. Egy meleg nyári napon amikor nem várod, egyszer csak jelentkezik a fájdalom. Persze, hogy a vízben és amikor kijöttem letelepedni a nagy gesztenye fa alá már nem mozdultam meg. És nem mozogtam hat hónapig.

Az ízületi gyulladás okozta pihenést, a kórházban töltöttem. Ápolónők és szurik között. Csak arra emlékszem, hogy naponta négyszer, éjjel nappal. De végre meggyógyultam, azt hitte mindenki. De azt nem gondolta senki, hogy ez csak első lépés! Mint később kiderült, ezek voltak az előjelei, az elkövetkezendő idők fájdalmainak. De kegyes volt hozzám a sors és a betegség, mert hagyta hogy még boldog legyek. Kiélvezzem a fiatalság minden örömét és bánatát. Mindig ellenzéki voltam és konok. Ez jellemezte azt a tizennégy éves fiatal lányt, aki felvételizni ment és sikeresen be is került egy jó nevű gimnáziumban. Akkor még nevelőnő gondoskodott a bentlakó lányokról. Gondosan figyelt és mi szépen megtanultuk, hogyan kell rendbe tartani a szekrényt. Libasorba állni és úgy átmenni naponta háromszor az étkezdébe.

Ma már hihetetlennek tűnik de a sorban álló lányok fehérneműit is ellenőrizte, nehogy megfázzunk. De ha már a kapun kívül voltunk, mindenki zsebébe becsúszott a ronda de meleg fehérnemű darab, hiszen kilátszott volna, az akkor már nagyon is divatos miniből.
Nehezen viseltem a bezártságot, egyetlen hely a padlás ahol beszélgetni és főleg cigarettázni lehetett. Dacból, azért is mást csinálni mint ami megengedett. Elmesélni egymásnak, ki kinek tetszik, az álmainkat a vágyainkat. Sok sok titkot és leányálmot rejt a Padlás, vajon most mi van vele?

Nehezen viseltem a bezártságot, havonta egyszer lehetett hazalátogatni hétvégére, de én minden hétvégén otthon voltam. Ha másképp nem ment, eltörtem a szemüvegem lencséjét és otthon voltam! Vártak az otthoni barátok és a már kibontakozófélben levő szerelem. Mi állíthatott volna meg? Semmi! Még most is tudom minden megállónak a nevét, ahol a vonat végig döcögött. Emlékezem az arcokra akik felszálltak a vonatra.

És érzem mai is azt az örömöt, amikor a falum illatát megéreztem és megláttam az állomását. Igen, a falumnak illata volt. A szeszgyárban, ahol az ország legjobb minőségű alkoholját állították elő, különös illatok terjedtek és borították be a falu levegőjét. Két jellegzetessége volt ennek a székely településnek: a rezesbanda és a szeszgyárban odaégett kukorica illata. A rezesbanda fújta a bálokon és majálisokon. Ezért akartam mindig otthon lenni. Hétvégén mindig volt valami mulatság, vagy kinn a szabadban, vagy a kultúrotthon adott helyet ezeknek az összejöveteleknek.

Legjobban a fenyvesben és a szomszéd falu erdejének kis tisztásán tartott bálokat szerettem. Szerettem és tudtam is táncolni, magával ragadott a zene ritmusa. A fák közt keringőzni szédületes. Felnézel és a nagy fenyők forognak veled. Csak az a lehangoló, ha a partner a lábadra lép, mert nem azzal táncol a lány akivel akar. Itt nincs választási lehetőség, ha valaki felkér menni kell, mert ha nem, kimuzsikálnak. Hogy mi az? A legény felkéri a zenészeket, hogy húzzanak egy indulót és a lánynak menni kell, ez ám a szégyen. Nem is emlékszem ilyenre.

Ha nem volt semmi esemény ott volt a park, egy egy padra tízen is leültünk, akinek nem jutott hely, azok körbe álltak és éjszakába nyúló beszélgetések kezdődtek. Ide gyűlt össze a falu fiatalsága. Nappal a vízpartra estére a parkba.

Nem untuk meg soha.

Ilyen körülmények között ismertem meg a szerelmemet, a mai páromat. De addig hosszú volt az út. Igen, mert részt vállalt belőle mindenki. Egy jó családból jött fiú, akinek a szülei jó partit szántak. És a lányát egyedül nevelő anya, aki arra büszke, hogy a lányát taníttatja. Az én korosztályomból ketten érettségiztünk, ez akkor nagy szó volt. Elindult a nyolc évet tartó "szerelem-háború", minél jobban nem akarta a falu annál jobban akartuk mi. Nem sok hely akadt a számunkra, de megtaláltuk a legcsodálatosabbat, a nyári hétvégéket. Akkor nyakunkba vettük a kilométereket. A hegyláb és folyómeder közti réten át haladva indultunk útnak.

Az úti cél, a távoli fenyves volt és onnan tovább a tó. Útközben néha feltűnt egy-egy kapáló ember, vagy tovasuhanó őz.

Olyan csend volt, hogy csak a madarak meg a tücskök ciripelése kísért. Ha feltűnt a fenyves, akkor már közel volt a cél. Bejáratát egy akácerdő övezte, illatot árasztva a megfáradt utasok felé. Beljebb már az erdő csendje és pompája. Voltál kedves olvasó fenyves erdőben? Tálcán kínálja asztalán a millió pici, apró eprecskéjét. A levegő illatát ma is érzem. Csak le kell hajolni, vagy inkább csak úgy közzé ülni. A fenyves közepén levő kis tisztáson, a magunkkal hozott húst sütögetve csillapítottuk éhségünket és oltottuk szomjunkat, az üvegekben odacipelt vízzel.

Nem hallatszott semmi, csak néha-néha egy-egy gombagyűjtőnek visszhangzó hangja és a madarak beszélgetése. Innen a tó volt néha a végcél, vagy ha ránk esteledett, a gyalogút hazafelé, de most már az aszfalton. Ha megsajnált bennünket valaki, szerencsénk volt, nem kellett végig gyalogolni azt a húsz kilométert. A sok gyalogútnak a vége, házasság lett. Azzal az egyetlen fiúval, akit megszerettem egész életemre.

... Társam lett tovább, a mai napig. Hiába jött közbe a betegség, leküzdhetetlennek hitt elnyomó társadalom. Mondhatni, egyetlen szóváltás nélkül éltük le eddigi életünk, mára már két szép gyerekkel kibővült családban. Az esküvőnk a szülők áldása nélkül kettesben és egy kis baráti társaságban zajlott le. Egyetlen pillanata elkísér a mai napig. Egyik barátunk lopta el az apja piacra szánt virágait és úgy ahogy volt dobálta be az ablakon az egész kosár tartalmát. Ma a barátunk már nem él, a férjem hazaérkezése után meg akarta látogatni, de már nem a lakását ajánlották hanem a temető néma csendjét, ahova már annyi barát költözött.

Az elnyomás a nélkülözés és a betegség más utakra indított el bennünket.

*-*

... Nagyon nehezen kezdem el, mert úgy érzem visszatekinteni sokkal nehezebb, mint a mindennapokat megélni. Egy vonat indult el az erdélyi város pályaudvaráról magával hozta a sok nélkülözőt, a kíváncsit, a szerencse keresőt és a gyógyulni vágyót.

Magunk mögött hagytuk a szürkeséget, nincstelenséget és szeretteink könnyes szemeit, mert aggódva kísérték a kifutó vonatot, amint magával ragadta a két nagy és két kis emberkét. Mi voltunk azok, hoztuk magunkkal gyermekéveink nagy teleit, amikor visongva akaszkodtunk az erdőről hazajövő szekerek után és vígan szánkóztunk vagy éppen a befagyott folyón siklottunk, akkor még nem ismertük ezt a vonatot.
Az emlékeket hoztuk magunkkal és két műtétre váró gyereket. A megérkezés a szürkeség után a színekben, a válogatott zöldségek, a könyvekkel tele standok világában hihetetlen volt!

És elkezdődtek a hétköznapok, hónapokig nem láttam a férjem csak munkaruhában. Semmink sem volt csak az albérlet, ismeretlen emberek, és a nélkülözés.

Azon a télen ismertem meg mi is az igazi fájdalom, mert a fizikait már sok éve ismertem, amint marcangolja a testem. A másikat csak akkor azon a télen, amikor a fiam szemeit láttam amikor az iskolából hazajött és mesélte milyen finom ételeket esznek a társai. Ő nem ismerte, nem is ismerhette mit rejtenek a szépen becsomagolt dobozok. Akkoriban nem jutott túl sok a konyhára. Egyszer átküldtem a szomszédba, remélve vacsorát kap majd a gyerek.

Ehelyett síró szemekkel jött haza és éhesen.
Nincs az a fizikai fájdalom amelyik úgy égeti a lelket mint amikor a gyereked éhezik.
Átéltük... A téli ismeretlenségben hiányzott a könyv és a barát. A könyvek mindig barátaim voltak de sajnos pénz nem jutott rá és barátaink sem voltak akikkel beszélgetni lehet. BESZÉLGETNI az egyik legcsodálatosabb dolog a világon, megosztani a szomszéd dolgát ha kell, vagy a magadét, az mindegy.

Tavaszodni kezdett, lassan az élet is megindult sikeresen megműtötték a fiamat, még egy műtét maradt hátra, a lányom szívműtétje. Az életben vannak dolgok amik beivódnak az ember emlékezetében és soha kitörölni nem lehet. A pillanat, amikor látom a lányom becsövezve egy tv készüléken keresztül és tehetetlen vagyok. Nem tudok mit tenni, csak sírni, pedig én ordítani szerettem volna annyira fájt. Pedig addigra már az én gerincem is merev lett, a fejemet már fordítani sem tudtam, de a gyerekek! A kicsik! Akik tehetetlenül és értetlenül fekszenek kiszolgáltatva a sorsnak.
Nem bírom nézni a beteg gyerekek szemeit, annyira tiszták és megértőek! A nehéz napok emlékét ma is megtartottuk: a lányom 36 lejes papundekli kiscipőjét (csak azt lehetett kapni), a fiam négyes ellenőrzőjét és az Öreg Polcot, ittlétünk első bútordarabját. Szegény az esőben ázott-fázott amikor befogadtuk. Átfestettük és lett belőle konyhai polc. Nagy terhet nem cipelt szegény de a miénk volt, családtag. Később már illatozott őkelme a finom szappanoktól, samponoktól. Ma már megbecsült helye van egy új házban amit magunknak mondhatunk, de az Öreg Polc és a kiscipő életünk végéig velünk marad.
Velünk maradnak az időközben megtalált Barátok, a szomszédok és most az internet segítségével egy közösség, aminek a hiányát éreztem, nagyon. Mert tartozni kell valahová, érezni, hogy vagy valaki és tudsz adni, megfogni mindig annak a kezét aki jelenleg a legnehezebb napjait éli át.

Soha nem felejtem el az Erdélyi hegyeket, folyókat, fákat és embereket. Nem felejtem el a hazajövő csordát, a padokon ülő asszonyok sustorgását, de szorosan megfogom az itteni Barátaim kezét mert nélkülük nem sikerült volna. Évente kétszer megyek rehabilitációs kezelésre és évente kétszer kötök olyan barátságokat, amelyek talán egy életre szólnak.


És még mi maradt hátra? Szeretetben ápolgatni a kertem virágait, útjára bocsájtani a két, mára már felnőtt gyereket, remélve, hogy emberségre tanítottuk az élet igazi értékeire. Ápolni a megszerzett új és egy élet tapasztalatával mélyebb barátságokat. Segítséget nyújtani annak aki kéri, amit már többször is megtettünk, mert volt átmeneti szállás az otthonunk, ismerősnek és ismeretlennek. Az otthoni barát itt lelt egészséget egy féléves kezeléssel, amihez az otthonunkat ajánlottuk fel. Talán ez a célja az életünknek. Viszonozni azt a segítséget amit kaptunk. Adni a kérőnek ami lehet. Egy jó szót vagy annál is többet.

Adni, mert ez határozta meg egész életemet és még mindig úgy érzem, hogy nem adtam eleget.

Ez lehet a cél és a feladat.


ITTHON, OTTHON

OTTHON-

Este van. Az az ég ott magasan fenn a szivárvány minden színével játszik. A vörös szín pompája, nem nyugtatja meg az embert.
Szél lesz holnap, állapítja meg az öreg és gondolataiba merülve mélyet szív a pipájából. Holnapra, már megszáradt a széna, be kellene hozni. Csak ne esne az eső! Sokat dolgozott vele, jó volna, ha a csűrbe szárazon kerülne be. Sokat dolgozott vele a sógor, az asszony, csak ne veszne kárba a sok törődés.

Sokan gondolják ezt az Erdélyi medencében. Megannyi meggyötört gazda. Arcukon száz meg száz ránc és mindeniknek meséje van. Egyiket a fogságban, a másikat akkor szerezte, amikor a földjeitől szabadították meg. Pedig, hogy szereti a földjét és erdejét. Végig néz rajta és a szíve tele van szeretettel. Érzi lüktetését, érzi illatát és az eljövendő termés örömét. A sok munka eredménye, mert naponta járt ki kaszálni, kapálni az egész család. Istenem legalább te ne bántsd e meggyötört népet. Add meg a jó időt!

Legalább ennyit, ha már elvettél annyi mindent, a Hazát! Itt mindenki, aki más nyelvet beszél hazátlannak, bizonyul. Pedig az a föld és annak termése apádé, nagyapádé, dédapádé és még sorolhatnám az ősök hosszú sorát. Tiéd volt a hegy, a völgy, magadénak érezted, hogy tovább adhasd fiadnak, unokádnak!

És tiéd a faluvégén a csend, a temető. Ott vannak őseid, ott pihennek és tudják, hogy nem könnyű életet hagytak hátra. Meg kell küzdened a kenyérért a húsért! Meg kell küzdened a szóért. Az első szóért, amit kiejtettél – anya, apa, baba.

Olvasod Elek apó meséit. Majd Tamási Áron visz, a Hargita legmagasabb hegyei közé.

Ékes anyanyelven tanítja apja a fiát, lányát. A szó megmarad, az anyatejjel szívtad magadba, csak a szíved könnyezik, amikor sárba tiporják és megalázzák. Barbárok! Oly gyakran hangzik el e vád, hogy már szinte Te is elhiszed.

Első versedet szavaltad el a templomban anyák napján. Első mesédet olvastad el, amikor már megtanultál olvasni.

Első szerelmes verset olvastál ezen a nyelven. Akkor kamasz voltál és fájt a szíved, mert boldog, vagy éppen boldogtalannak érezted magad.

Magyarnak érezted magad, mert az is voltál e népnek meséin nőttél fel, ezt sugallta az erdő, mező. Ezt mesélték az öregek esténként munka végeztével. De megtörtek, meggyötörtek! Előbb elvették a lábad alól a földet. Elvették iskoládat. Elvették a reményt, hogy egyszer majd mindaz ami a tiéd volt, ismét a tulajdonod lesz. És amikor eljött a nap, hogy feltámad a remény beléd rúgtak, megvádoltak szeparatizmussal és megrongálták templomaid, temetőkertjeid. De neked van hazád, és útnak indulsz, egy nagy útnak!


ITTHON-

Dobog a szíved, egyre csak zakatol. Fájó pillantást vetsz, még egy utolsót, a sorra elmaradó szép rendbe sorakozó házak felé. Látod, a télire begyűjtött fát, minden udvaron. Szépen sorba rakva, hogy majd télen, a meleget árasszák magukból.

Látod az embereket és már egyre több idegen szó vegyül az utazó társaság tagjai közé. Még mindig dobog, zakatol a szíved. Elhagytad az otthont és félsz az itthontól. Hallottál már egy s mást, románnak hív az anyaország.

Te nem hiszed, nem hiheted el. Gondolataidban már itthon vagy, várod a határt, ahol szabadon leng a neked tiltott három szín: piros-fehér-zöld. Mennyi gondod volt e három szín miatt! Asszonyod karját törték el, mert az üzletben vett blúzon, e három szín szerepelt. - Miért vetted fel? Nem neked kötötték! - Csattant a kérdés és reccsent a csont a karban és egy életre megtanultad, oda kell figyelni az öltözködésre. Gondolatodban már eltervezted, hogyan szorítod meg a kezét az első magyar határőrnek, ha nem szégyelled még egy marok földet is teszel az otthonról hozott mellé, egyesüljenek. De amikor megjelent a határőr, olyan gátlásos voltál, hogy csak szemed sarkában gyűlt a könny és nem bírtál megszólalni. A földet sem vetted fel, mert ki tudja, talán kinevetnek.

Mert félsz minden rossz szótól és minden megaláztatástól. Volt benne részed.
Megérkezel! A színek szinte elvarázsolják a szürkéhez szokott szemeket. És mennyi könyv! Zsebedbe nyúlsz, bár tudod kevés a zseb tartalma de venned kell, ha csak egyet is. Majd máskor, tele töltöd a polcodat, ha lesz. Nehéz a kezdet, de Te megszoktad, nem jelent újdonságot, megküzdesz vele. Erős vagy. Azzá tett az erdőn való munka,

a mezei és a gyári, amit csak azért vállaltál, mert muszáj volt. Lakást, munkát szereztél és csodálkoztál, hogy kinevetik a szavaid. Helyette, alig érthető zsargonban adják tudtodra, hogy nem tartozol ide román. Harcoltál ellene, kedvesen magyaráztad eredetedet: Mátyást, Bethlent és még annyi ősödet. A Bolyaikat és Sütő Andrást, aki szeme világát adta és megírta neked az Advent a Hargitán – t. Elmentél megnézni és sírva láttad tombolni a tömeget.

Csak azt nem értetted az utcán miért "pari" a paradicsom és az emberek miért "olaszba" utaznak Olaszország helyett.

Bámultál, amikor azt kérdezték, honnan tudsz magyarul és megdicsértek ezért. Erre nem válaszoltál, mit is lehetne mondani.

Hány költőt és írót kellene felsorolni, akiknek bölcsője ott volt, ahonnan Te jöttél és ma gazdagítják a magyar költészetet és irodalmat. Lassan megtanultad megkeresni azt a közeget, ahol nem teszik fel ezeket a kérdéseket. Ott vagy szívesen, ahol megbecsülik és művelik a nyelvet. Tanulsz és hivatásodnak érzed, hogy elmondd, annak a népnek vagy a része, akitől elszakítottak, talán nem örökre.

A Te dalaid, az Ő dalai is. A Te versed az Ő versei is.

Talán az érzések is megnyugszanak, nem zavarja többé a hatalomért küzdő harc.

Eggyé válik az, ami mindig is egy volt, csak falak választották el. Csak idő kell és felnevelni egy új nemzedéket ebben a tudatban és mesélni. Elmondani mindent. A pipázó öreg paraszt gondjait, a Hargita üzenetét és énekelni a dalokat, olvasni a verseit de nem utolsó sorban megnyitni a szíveket.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Néhány szóban
· Kategória: Próza
· Írta: zarver
· Jóváhagyta: Medve Zsolt

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 180
Regisztrált: 1
Kereső robot: 23
Összes: 204
Jelenlévők:
 · Sutyi


Page generated in 0.1737 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz