Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Álomfogó

, 455 olvasás, Aphroditesk , 0 hozzászólás

Szerelem

Idegen szoba, hófehér fal, két hatalmas szekrény, egy íróasztal, egy szék, két éjjeliszekrény, könyvek: sci-fi, romantika, fantasy, átlagos olvasmányok, perzsaszőnyeg, bordópiros földig érő függönyök, két ágy, néhány falfirka, humoros, és sokatmondó idézetek, s a szoba közepén az álomfogó felakasztva lóg a mennyezetről. A néha feltámadó huzat forgatja őt, néha jobbra, néha pedig ballra. Három szál fehér rózsa van felakasztva köréje, mintha csak mágikus háromszögbe zárták volna, nehogy megszökjenek a rossz álmok, titkok, miket magában hordoz. Csak forog, körbetekint magányosan. S mégis ő az, ami az egész szoba hangulatát szabályozza.

Hulla fáradt vagyok, és azt hiszem ebben a merengésben egész könnyen elalhatok. Odakint hétágra süt a nap, reggel tíz óra körül járhat az idő. Egész éjszaka utaztam, fáztam, és most meg olyan elviselhetetlenül meleg van, s azt hiszem nagyon fel vagyok hevülve, ami csak ront a helyzeten. Miért nem tudtam inkább a buszban hevülgetni? Jó kérdés… Valami van ennek az ágynak a rugójával, nyomja az oldalamat. Vajon mit csinálhatnak most otthon? Vajon ő mit csinál? Elfelejt talán? Úgy süt a nap. Miért nem húzta senki oda a sötétítőt? Éget, nem bírom, valaki húzza oda, nincs erőm… Álomfogó, segíts…

– Ááááááh…
Körbenézve nem jöttem rá hol vagyok, nem láttam tisztán, talán a hirtelen ébredéstől. Jó ég, mi a fenét álmodtam, hogy így felriadtam, egyáltalán mikor aludtam el, és hány óra van? Ez fura, hol van az óra, és a telefonom?… Mindegy. Inkább odahúzom a sötétítőt, biztos a fény riasztott fel. Furcsa ez a fény, olyan… nem is érzem, hogy milyen, mintha csak köd lenne. Itt erkély van vajon?
Kilépve egy magas fiú fogta meg a kezem, s húzott át a fényen. Fekete haja, szeme volt, és fehér bőre, mint a hó, fekete feltűrt ujjú, mellkasánál félig kigombolt inget viselt, és fekete nadrágot. Csak nézett, s az előző pillanatban még mellettem volt, mikor áthúzott, de most távolabb állt és figyelt engem. Mit nézel? Kérdeztem. De ő nem válaszolt, csak nézett, és nem is tudom, hogy mosolygott-e vagy csak én éreztem úgy. Közeledtem, ő távolodott. Nem akartam, hogy elmenjen, nem is tudom, csak valami megmagyarázhatatlan érzés kerített hatalmába… valami meleg, ami álomba ringathatott volna, egy vágy, egy érzelem… s ő csak állt, nézett, és elkezdett beszélni hozzám, de az ajkai, oh azok a halványrózsaszín ajkai, azok nem mozogtak. Olyan sokat beszélt, annyi mindent elárult, s mintha csak egy pillanat lett volna… talán az is volt csupán… elmesélte a számára legfontosabbnak tűnő dolgokat, hadd emlékezzek rájuk. Majd egy lépéssel csupán, közel jött hozzám, átölelt, megfogta a kezem, s abban a pillanatban hallhatatlannak éreztem magam. Úgy éreztem az enyém a világegyetem, és ő az én hercegem, szerelmem. Mélyfekete szemével az ényembe bámult gyengéden, megszorította kezem s azt mondta: "Az Álomfogód vagyok kedvesem…" Leszegett fejemet felemelte, s ajkunk majdnem összeért, amikor ő suttogott még valamit, és eltűnt a karjaim közt. Gyermekláncfű apró szilánkjai szálltak fel, én egyet elkaptam s a szívemhez rejtettem. Kívántam egyet, mi soha nem vált valóra. Könnyeim egymást követték, nem zokogva, csak csendesen, észrevétlenül, s könnyeimet megőrizte a föld. Könnytől elvakultan kerestem az erkély ajtaját, mikor megtaláltam, visszanéztem, de csak az erkély volt ott, barna fa korlátján néhány virág, melyek szirmaiba gyermekláncfű kapaszkodott. Eltűnt minden. S talán tudtam, éreztem valamit, nem próbáltam megkeresni Álomfogómat. Bementem a szobába, behúztam a sötétítőket, és bámultam, rendületlenül, könnyes arccal, Őt. Az egyetlent… az Álomfogómat.

Milyen puha ez a kéz. Megfogom… milyen hideg, és bársonyos. Ne vedd el, add vissza, ne engedj el! Kinyitottam a szemeimet. Csak a szél volt. Az ágyban vagyok. Vörösen izzik a szoba. A sötétítő be van húzva. Álomfogó, oh, Álomfogó… gyere vissza. Nem bírom visszafojtani könnyeimet. Felálltam és az Álomfogó aláfeküdtem, csak néztem őt, ahogy ő tette, és csak folytak a könnyeim. "Ne sírj kedvesem, ne feledd amit mondtam." De mit mondtál, mit mondtál? Ne menj el, válaszolj… Ekkor egy ismerős dallamot hallottam, amint a szél mozgatta az Álomfogót…-suttogta újra, és egyben utoljára is.
Többé nem láttam őt, nem hallottam hangját, nem éreztem érintését. Csak az az egy szó maradt meg szavai közül. Hiába vártam őt később, beszéltem hozzá, talán meghallotta, talán nem. Soha nem felejtem el őt. Nem emlékeztem semmire az általa elmondottakból, csak az a sokféle érzelem táncol még ma is bennem, s az ő jelenlétét érzem a szívemben… bár tudom, én eljöttem, ő ottmaradt, csak egymás lénye szárnyal még halálraítélt emlékeinkben. S a szó, az az egy, bizonyos szó cseng még tisztán a fülemben, s érzem ahogy átjár a meleg, elönt egy erős érzelem: Szeretlek.
A szobában egy falfirkát hagytam magam után: "Ha álmodsz, ne ébredj fel, öleld a semmit, s csillag leszel!", és az életem.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Szerelem
· Kategória: Novella
· Írta: Aphroditesk
· Jóváhagyta: Vox_humana

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 296
Regisztrált: 1
Kereső robot: 26
Összes: 323
Jelenlévők:
 · arttur
 · gazzo


Page generated in 0.2828 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz