Még ölelsz, úgy érzem:
van otthonom, de
elmúlik egy perc alatt
e szép varázs, amint
elhal az ölelés,
enged a szorítás!
Holnap már októbert írunk,
s aztán a sok hervadt-őszi
istenáldjon, - érzem -
elhozza újra egy kicsit
az én halálom.
Ez nem panasz, ne hidd!
Csak látom, már ott távol
a messze-ég alatt közeledni
egyre a sok kormos szárnyú
halál-madarat.
Eljönnek minden évben.
Eljönnek mindig érem, -
meg is írtam már nem egyszer -
s nekik mindig a szívem kell!
Vagy legalább is
szívemnek egy darabja.
- hiába tudom:
a tavasz majd visszaadja,
mégis félelem szorongat egyre
és önzőn vigyázok a szívemre,
ilyenkor már, mikor
majdnem őszre jár.
Ölelj hát szorosan!
Had csörtessen köröttünk
vadul a félelem, -
csak el ne érjen!
Mert kell, hogy megmaradjon
szívünk egymásnak egészen!
Lassan, már torkomig ér a dér:
október ólom-könnye, -
Vigyázz! Nagyon vigyázz
magunkra, a szívünkre!
Mert a közelgő tél szekerén
tova suhanhat fázós boldogságunk,
s aztán már hiába várunk
új tavaszt, kétszer nem
élhetjük át ugyanazt a csodát!