Fagyos, sötét, végtelen csend honol a korhadt fák között.
A csend szava csak a magány, ami szívembe költözött.
A magány, mely felhasítja a lelket, testet,
A magány, mely szívembe fájdalmat festett.
Rabok rémisztő lánccsörgéseit hallom.
Rab vagyok én is, így kell meghalnom?!
Sötét szájak vájnak húsomba élesen.
Eltűnik, véget ér nyomorult életem.
Egy angyal jön, megtöri e sötét csendet.
Talán a halálfélelem elhagyja lelkemet.
Tükröt tart elém, de félek, hogy ez átok.
Nem én vagyok, más az, kit a tükörben látok.
2007. 05. 22. 21:10
U. i.: Egyetlen szerelmemnek, aki visszaadta az életemet.