Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Utazás a rakodótérben

, 280 olvasás, hobagoly , 0 hozzászólás

Gondolat

Késő nyári este volt, nyolc órát ütött az óra. A párommal gyorsan megcsináltuk az otthoni teendőket, és máris elindultunk a végtelen sötétben a troli felé. Az út gyorsan eltelt egymás karjába borulva, és csöndben élvezve egymás társaságát. A lakás felé már gyorsabban haladtunk, mert a sötétebb kis utcákon már mozgolódtak a rosszindulatú emberek.

- El ne menj mellőlem, maradj mellettem! – szólalt meg a kedvesem.

Amennyire tudtam, még gyorsabban szedtem a lábaim, de nem mindig tudtam tartan vele a lépést. Megérkezve az albérlethez megpróbáltunk felbotorkáltni a félhomályos lépcsőn, ahol áprododott szag áradt ránk valahonnan. A lakásba érve azonnal elkezdtük összecsomagolni a ruhákat, majd a zsákok száját összekötöttük egy madzaggal. Összeszedtük a tisztasági szereket, a maradék dobozokat egymásra tettük, és vártuk a fuvarunk. Visszamerengtem közben kicsit a múltra, hogy mennyi mindent átvészeltünk már együtt, és végre elhagyhatja ezt a lepusztult környéket.

Negyed óra múlva megszólalt a telefonom:
- Itt vagyunk már majdnem az utcában, elkezdhetitek levinni a dobozokat és zsákokat bepakolásra. – szólalt meg az ismerős hang.

Lassan-lassacskán sikerült mindent levinnünk, csak mikor már befelé léptem a bejárati kapun, és az utolsó zsákot és dobozt levittük már, megláttam kedvesem albérlő-tulajdonosát. Meg is ijedtem hirtelen, most vajon mit fog szólni az elköltözéshez.

Később megtudtam, hogy az albérletet nem lehet így felmondani, és ő ragaszkodik a harminc napos felmondási időhöz.

Hazafelé valakinek a rakodórészben hátul kellett utaznia, mert hárman fértek el csak elől, és erre úgy döntöttem, én vállalkozom. A párom mindenképp előre akart ültetni, de én makacsul ragaszkodtam a döntésemhez.

Kényelmesen, amennyire lehet elhelyezkedtem a szűk kis térben, és vártam az indulásra. A vezetői térnek háttal ültem, és hallottam, ahogy halkan beszélgetnek.

A csomagtér ablakán kinézve figyeltem a suhanó fákat, a feketeséget, amely rátelepedett a városra, mint egy vékony ködfátyol. Rohantak mellettünk csillogó fényeivel a lámpák, kanyargó utakon szeltük át a várost, és behunyva a szemem szinte már éreztem a szelet, mely az arcomat finoman simogatja. Megállíthatatlanul siettek a csillagok is felettünk, és arra gondoltam, vajon a mai világban miért nem járja mindenki a jó utat, miért retteg, remeg a szív, ha háborúról hall? Elszomorított ez a tény, az emberek egymás iránti közönyössége, a egymás elleni harcok, viaskodások, viták. Amikor gondolkodás nélkül lökik fel egymást, és bocsánatot se kérve még a vétettek vannak felháborodva. Ekkor a jó dolgokra kezdtem koncentrálni: akik meg akarják menteni a világ szépségeit, a hagyományokat.

A gondolataimba merülve lassan elszunyókáltam, és a csomagtér ajtónyitására ébredve rájöttem: HAZAÉRTÜNK.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Gondolat
· Kategória: Novella
· Írta: hobagoly
· Jóváhagyta: Pieris

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 192
Regisztrált: 2
Kereső robot: 20
Összes: 214
Jelenlévők:
 · Sutyi
 · Tristan Kekovian


Page generated in 0.2744 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz