Navigáció


RSS: összes ·




Vers: K a t y n - Andrzej Wajda édesapjának emlékére

, 376 olvasás, halota , 1 hozzászólás

Ezek vagyunk

Láttam a hódítók céltudatos, összehangolt munkáját,
akik elsütötték a fegyverüket nem tudták, hogy őket ugyan
ilyen precízen koreografált mozdulatokkal küldik majd
a kocsonyás csendbe,

láttam az őrület fényét a szemekben, egy másodperccel a bizonyosság előtt,
amikor az imából már csak egy sor maradt,

vascsúszdán a vér szagában szelíden omlik alá a test,

láttam az egymásra hajigált,
idegsejtekbe írt emlékek zuhanását,
a tudás erőszakos kitörlését,
az arcokon maradt gyeplőre fogott csodálkozást,
a buldózerrel rájuk tolt laza földet,

láttam amikor az őr elkérte az őrnagytól az órát,
mielőtt átadta még megnézte mennyit mutat,
nem sokára kattan majd,
utolsó mozdulatát rója le figyelmeztetően,
és azt mondja: konyec,

megtöröli láztól izzadt homlokát,
és fázósan húzza össze magán a katona-kabátot,
még abban reménykedett új napot ellik majd a holnap,
s ahová kísérik melegebb lesz, s kegyesebb a győztes,

láttam az őr iszonyodó nézését, ő már tudta mi következik,
de nem értette, miért ölni jött a világra,

a feltépett tüdejű Nap,
mint alvadt vérdarabot köpi ki
keleti sugarát,
a magasba nyúló fák közt
az utolsó perccel fut versenyt,
remete szél fésüli az erdő sörényét,
zöldjében szét árad a magányos,
hideg csend,

amikor a rabkocsiból kilép még nem neszeli a bajt,
felnéz az égre,
az átmeneti csönd megnyugtató,
de a gyáva mozdulat után csattan a zárszeg,
aztán egy durva hang és apró villanás,
fémmel ütközik az utolsó gondolat,
a végső fény von mindent egyformává,
de nincs már érzékeny érzékszerv,
amely felfoghatná,
az egyéni múlt, a pótolhatatlan verten elpihen,
a golyó kerek, szinte szabályos lyukat fúr
a koponyába,
elérkezik az ártatlanság központjáig,
lélegzete nem hatol többé a térbe,
kiömlő meleg vérét már nem érzi,
de a szíve talán még dobban egyet,
s a világ kihátrál a félhomályba,

kabátgomb, szemüveg, fém cigarettatárca, rózsafüzér,
mind megmarad,
a katonafeleség kezében a kis notesz nedves lapjain is még
olvashatók a sorok,

a senki földjén, hazátlanul hullnak
a tehetetlen mozdulatok egymásra,
néma torkok, tüdő-ágkoronák,
szürke sejtek gubancai,
kivérző lélek az agyban,
piros vesék kútjai, erek indái,
mind, mind gyorsan bomló anyag,
szétesnek a sejtek milliárdjai,
elhal az ivarsejtekben a szaporaság,
a növekedés csak a körömbe, hajba tolul,

pihentek idegen vidék ölében,
közönnyel száműzötten,

s a továbbélőknek mit ad még
a hatalomra éhes szenvedély?
ki ássa majd csontjainkat ki
idegen földből, idegen ég alól,
a hosszú hallgatásból?

Kinyomtatom


Vers elemzése


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezek vagyunk
· Kategória: Vers
· Írta: halota
· Jóváhagyta: Pieris


A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 316
Regisztrált: 1
Kereső robot: 28
Összes: 345
Jelenlévők:
 · Déness


Page generated in 0.3569 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz