Navigáció


RSS: összes ·




Novella: A gyermekkor nyomában

, 413 olvasás, Ymmy , 2 hozzászólás

Ezerszín

Arkangyalnak, sok szeretettel

A hetem nehéz volt, megviselt valami megmagyarázhatatlan mélabú, és úgy éreztem magam, mint valami holdkóros, és jó lett volna egy kicsit kikapcsolni az őrült világból magamat, vagy tán még jobb lett volna, ha a világ szűnik meg körülöttem legalább annyi időre, amíg fejemben rendezem neuronmilliárdjaim keltette apró áramütések nyomait gondolataimban, emlékeimben. Jó lett volna odabújni valakihez, aki megért, meghallgat, átérzi kínlódásaimat. Amikor eljött végre nehezen a péntek, az a gondolat motoszkált bennem nem hagyva nyugtot egyetlen pillanatra sem, mint ahogy szívverésem kíséri életem szüntelenül, hogy szívesen ellátogatnék csak az emlékezés, a nosztalgia kedvéért ki a tanyák közé, ahol a házak elszórtan állnak, mintha egy festő az ecsetjéről rázta volna le az éppen használt, vásznára mázolt színt, újra átélni kicsit azt a múltba elmerült világot, melyben kisfiúként éltem boldogan és szabadon.

A délutánom aztán úgy alakult, hogy sort keríthettem erre.
Elindultam ki a városból, a tanyák felé; az út egy darabig szilárd burkolatú volt, aztán hirtelen, minden átmenet nélkül homokkal borított dűlőúttá vált, melyet két oldalt szigorú rendben, mint valami katonai sorfal, szőlők sora szegélyezett. Vigyázni kell az ilyen úttal, ha túl sok a homok, és túl puha, megfogja a kereket, aztán segítség nélkül onnan kijönni nem lehet, de most jól kitaposott, sokat járt úton haladtam, nem fenyegetett ilyen veszély.
Hamarosan elértem azt a házat, ha annak lehet még nevezni, ahol sok időt töltöttem, keresztszüleimnél. Nem is ház ez már, sokkal inkább romhalmaz, elhagyatva áll az út szélén; elhagyatva, magányosan, egyetlen társa az enyészet, mely lassan, de biztosan felfalja, és a végén nem marad más belőle, csak egy kupac, egy halom, amit benő a gyom.
A két párhuzamosan álló épület közül a korábban melléképületként szolgáló volt rosszabb állapotban; itt lehetett annak idején jót bújócskázni, a hátsó traktusában pedig titkon a lehullott, rothadófélben lévő gyümölcsből készült a kontyalávaló. Most tető is alig van fölötte, elhordták emberi kezek, meg a szél. Egy árva Wartburg lökhárító feküdt a földön, amolyan mementóként, az elmúlt két évtizedért. A valaha volt udvar végén, az árnyékszék helyén egy kis domb, szemétből, darabokra tört hullámpalából, benőve gazzal. Sose szerettem ide kijárni dolgomat végezni, mindig valami furcsa félelem vett erőt rajtam tőle, inkább mentem mellé, mint a sötét, bűzös, pókokkal teli lyuk fölé kelljen ülnöm. Nem is tudom, hogy bírnám ki ezt ma, amikor egész más viszonyok között tud az ember elvonulni kicsit a világtól, gondolatokba merülni egy kis helyiségben, és nem kell rettegnie attól, vajon mi lehet a bűzös, gusztustalan gödör alján, ahová a gyermeki fantázia mindenféle rémes dolgokat és történéseket képzelt el. E gondolattól még most is ideges nyugtalanság vett erőt rajtam.
De hamar elmúlt, mert pillantásom a házak mögött álló nyárfaligetre tévedt, s bár most a gyom felverte, de emlékszem, milyen jókat lehetett ott játszani, bújócskázni, fogózni, és milyen nagyszerű helyszíne volt az a gonosz elleni küzdelmeknek, vagy még jobb volt, amikor én magam voltam gonosz, és le akartam nyelni az egész világot, és az egész világ számomra akkor itt volt, ebben a kis ligetben.
Aztán szemügyre vettem a másik épületet is, amiben a szobák, a konyha voltak. A bejárati ajtó derékban kettétörve nézett szomorúan rám, mintha tőlem várná sorsa jobbra fordulását. Nem léptem át küszöbét, nehogy utóbb majd szememre vesse, nem segítettem szenvedésein. Bekukkantottam csupán; itt is a romlás virágzott, mindenhol; annyira még nem, mint a másik épületnél, de a folyamat előrehaladott, és hamarosan nem lesz még visszafordítható sem, és önnön súlya alatt fog összeroskadni az egész tákolmány. Pedig odabent, az első szobában, még ott állt a barna színű cserépkályha, látszólag épen, egészségesen, melyben oly sokszor raktam tüzet a hideg, havas téli napokon, s melyhez hozzábújni legalább olyan jó volt, mint odabújni édesanyánk óvó-féltő testéhez, amikor még kisded az emberfia.
Készítettem néhány fotót a telefonommal, hogy legyen emlékbe valami erről a helyről, akkor is, ha már fizikai valójában nem létezik majd.
Folytattam utamat tovább, nyughatatlanul keresve a régi temetőt, mely tanyánk közelében volt, és ahol a sírok és síremlékek között nem csak megemlékezni lehetett a test börtönéből kiszabadult lelkekről, hanem ezerféle rémisztő kalandot elképzelni, megélni gyermeki fantáziámmal.
Ahogy haladtam, eszembe jutott, hogy első alkalommal itt próbáltam ki az autóvezetést, ami nem ment túl könnyen, mert nem nagyon láttam ki, azaz, hogy pontos legyek, nem nagyon látszottam ki a kocsiból, jobbára csak orrom hegye, ennek következtében a vonalvezetésem igencsak cikkcakkosra sikeredett.
Az úton elkanyarodtam, ahol annak szűk folytatására leltem. Elszórtan álltak tanyák az út mellett, de igazából egyik sem volt ismerős. Meg-megálltam, körbenéztem az épületeket, volt néhány felújított is, és úgy rémlett, amit keresek, azzal szemben egy kisebb domb is volt. Azonban sem a tanyánkat, sem a temetőt nem sikerült megtalálnom, ám maga a keresés is már boldog elégedettséggel töltött el. Közben felrémlett az is, hogy az első koporsószeget a fel nem lelt temető egyik rejtett szegletében szívtam el, küszködve a füst okozta köhögési rohammal, ugyanakkor büszkén arra gondolva, hogy olyat tehettem, amit a felnőttek.
A dűlőút egy fenyveshez vezetett, ott aztán a kereszteződésben megfordultam, de visszafelé menet sem találtam nyomát annak, amit kerestem. Nem tudtam eldönteni, vajon emlékeim halványultak-e el ennyire az idő folyamán, hogy rossz úton járok esetleg, vagy a gyermeki képzelet és fantázia képei keverednek az akkori valósággal, és ezért nem vágnak egybe a dolgok.
A sikertelenség nem kedvetlenített el. Örültem, hogy ismét egy kicsit azon a helyen, és azon az úton járhattam, mint sok-sok évvel ezelőtt, és a kutatás, keresés izgalma elfeledtette velem rosszkedvem napjait és óráit, gyógyírként szolgált sajgó, mélabús lelkemre, meggyógyított, mint valami csodaszer, mint egy életelixír, és tudom, hogy a múlt örömeinek felidézése egyfajta újjászületésként szolgál a borús napokon, még akkor is, ha amúgy ezer ágra süt a nap, de az bőrzsákom rejtekében mélyen megbúvó énem borongását beragyogni, megmelegíteni éppen nem képes.

S amikor emlékeim ködén át felsejlik előttem gyermekkorom tovatűnt világa, s egy kicsit fájó szívvel gondolok rá vissza, ez a fájdalom mégsem olyan éles és bántó, mint a többi, mert csak az fáj benne, hogy nem lehetek igazán többé már sohasem gyermek, még akkor sem, ha szívem mélyén még ma is csak egy nagyra nőtt kisfiú vagyok, gondtalan, boldog, aki legyőzi a világot, a gonoszt, vagy ő maga a gonosz, ha kell, és fantáziája dúsabban és mindennél változatosabban öltözteti fel a mindennapi életet, mint ahogy azt bármi más megtenni lenne képes a valóságban.


2008. április 16.

copyright by Ymy

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Novella
· Írta: Ymmy
· Jóváhagyta: Pieris

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 27
Regisztrált: 1
Kereső robot: 39
Összes: 67
Jelenlévők:
 · Sutyi


Page generated in 0.0894 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz