Elfáradt a költő, bár nem vallja magát annak,
minden egyes sor után nehezebb, hogy hallja
mit üzennek a rímek, mikor véget ér a nappal.
Mikor minden kötél szakad… ő sose hagyja abba.
Már eldöntötte, nincs visszaút, végrendeletében
csak pár verset hagy hátra, mi képzeletében
régen megfogant és tudta jól, hogy ez a válasz.
Bármit kérdeznek majd tőle, arra itt megtalálja.
Éjfélt üt az óra, tüzes sercegésbe kezd a tolla,
leírja az érzéseit, ez az egy mi szívét nyomja.
Mert a szavak kimondva csak üressé válnak,
nem érti meg senki őket, és így tovaszállnak.
Négy fal közé zárva kell túltennie magát mindenen,
ökölbe szorult kezekkel, darabokra hullott szívével
leül, hogy újra felépítse mit már régen leromboltak.
Képes rá ezt mindig tudta, ezzel sosem volt gondja.
A barátokra gondol, kik vezették a sötét úton,
erőt merít belőlük, nem rágódik többé a múlton.
Eszébe jut, hogy igaz emberek is vannak körülötte.
Ki nem méltó a kegyelemre, lendülettel löki félre.
Majd az ajtók kitárulnak, a szoba újra fényes lesz,
felállva az asztalától fiókjába teszi az új verset.
Tán senki sem olvassa el többé, még ő maga se.
Mint minden történetnek… egyszer vége lesz.