Ha sokáig éreztetik veled azt, hogy semmi vagy, jelentéktelen porszem, előbb vagy utóbb elhiszed. Talán én is elhittem? Képes voltam elhinni milliónyi másik jelentéktelen apró semmi porszemnek, hogy annyit sem érek, mint ők? Képtelenség, én ezt nem tehetem.
Majd ha jő egy játékos szellő, hirtelen felkap, és tovaszállok vele, majd akkor a többi piciny porszem vágyakozva néz a magasba, és érzi, hogy ő is szeretne repülni, és rájön, hogy képtelen rá. Elpazarolta az életét, felesleges, jelentéktelen semmiségekre. Eldobta az esélyt, hogy meghallgassa a szél susogását, a víz csobogását, a többi kis porszem meséit… de most már késő. Most már örökké magányosak maradnak, és többé nem lesz, akit kérjenek, hogy mondja el, amire vágynak, nem lesz kinek kitárni aprócska szívüket, hogy azzal lássák meg a szépet. Némák maradnak, üresek, és erőtlenül. Csak hevernek majd a földön, várva egy újabb szellőre, vagy egy újabb porszemre, amiben majd egy új szépet találnak, de csak addig láthatják a szépet, amíg hisznek a kicsi porszemben, figyelmesen hallgatják vékonyka, jelentéktelen hangját, pont úgy, ahogy a kicsi porszem is hallgatja őket, amikor csak szeretnék. Ez a kicsi porszem nem kérni szeretne, hanem adni, nem akar boldog lenni, csak örömet okozni, és nem akar könnyeket fakasztani, inkább hagyni, hogy az ő arcocskáját mossák tisztára mások tiszta, igaz könnye. Nem akar magányosan egyedül szállni, azt akarja, hogy a többi porszem is vele szálljon, és ha véget ér az út, vagy ha a végtelen óceánba zuhan és elmossa az ár, egyedül akar elveszni, boldogan, hiszen tudja, a többi porszem valahol egy messzi táj felé tovaszáll, és nem feledi a nevét.
Én is csak porszem vagyok, elvegyülök a többi porszem közt, de nem felejtem el, hogy egyszer majd eljő az a játékos tavaszi szellő…
|
Online látogatók:
Látogató: 63
Regisztrált: 4
Kereső robot: 15 
Összes: 82
Jelenlévők:
